Varga István


Megbecsülendő értékeinkről

Dévavári Zoltán: Régi házak, régi történetek.

Életjel, Szabadka 2000.


A szabadkai Életjel kiadó Életjel Könyvek 84. köteteként ez évben jelentette meg Dévavári Zoltán Régi házak, régi történetek című kötetét. A szerző a munkáját művelődéstörténeti jegyzeteknek minősíti. Mint az általa írt, a könyv végén közölt Jegyzetben áll, a könyvben olvasható írások 1986. március 8-a és 1989. október 20-a között jelentek meg a szabadkai 7 Napban. A kötet összesen tizenkilenc írást tartalmaz. Feltétlenül ki kell emelni a könyvben található szemléltető anyagként közölt fényképek számát is: nem kevesebb, mint kilencvenhat korabeli fénykép (ezek között van néhány képzőművészeti alkotás is) teszi a kötetet lényegesen gazdagabbá. A már említett jegyzetben Dévavári Zoltán az olvasó tudomására hozza, hogy ilyenirányú tevékenységét a jövőben is folytatni szándékozik. A könyv záróoldalán a könyv egyik recenzense, a nemrég elhunyt Magyar László, fejezi ki elismerését a könyvvel kapcsolatban.

Amikor elolvassuk az első írást (címe Fekete Sas és Arany Bárány) teljes mértékben elfogadhatónak találjuk a kötet címét: házakról és épületekről, illetve a valaha bennük lakó emberekről szól. Azonban már a következő írást (s aztán a többieket) olvasva rájövünk, hogy a könyv címe nem a legszerencsésebben választott, mivelhogy az összes többi írás (kivételt képez Az utolsó szemtanú című) tulajdonképpen életrajzok vagy életrajzrészletek azzal, hogy legtöbbjükben említés történik arról is, hogy a tárgyalt személy hol lakott Szabadkán és ezt fénykép szemlélteti. Más szóval: a régi házak vagy háttérbe szorulnak vagy egyáltalában kimaradnak és az előtérbe egyértelműen a történet „hőse” kerül. Arra is hamar rájövünk, hogy az írások javarésze valamilyen évforduló (vagy mint Oláh Sándor esetében: kiállítás) alkalmából íródott. Legtöbbjük esetében épp az évforduló említése jelenti a bevezető sorokat és utána következik az illető személy életútjának leírása, illetve életművének felsorolása és felmérése. Dévavári Zoltán ezekben a bevezető mondatokban kifejti, miért találta érdemesnek megírnia cikkét. Ez szinte mindig azért történik, mert úgy vélte, „hősei” érdemtelenül a feledésbe merülnek, holott életük és elsősorban életművük Szabadka városához kötődik és időtálló értéket jelent. Épp ezért a Régi házak, régi történetek kétségbeesett és figyelemre méltó vállalkozás a felejtés ellen. Sok szempontból merész vállalkozás is, mivel korunk embere a jelenben él, lassankint jövője sem érdekli, nemhogy a múltja.

Vannak a kötetben olyan írások, amelyek elején lexikonból átvett, szószerint idézve azt, szócikkek állnak. Ez olyankor fordul elő, amikor a könyv szerzője minden valószínűség szerint nem rendelkezett elegendő anyaggal és ilyenkor kénytelen volt csak erre a forrásra támaszkodni. Az esetek óriási többségében azonban annak lehetünk tanúi, hogy Dévavári Zoltán igen gazdag, városunkban szinte minden kétséget kizáróan, legnagyobb nyomtatott anyaggal és ismerettel rendelkezik a tárgyalt témával kapcsolatban. Leszögezhető, hogy ezt a könyvet most és itt csak ő volt képes megírni. De visszakanyarodok vizsgálódásom igazi tárgyához, azaz: hogyan írta meg Dévavári Zoltán cikkeit (mert a közöltek hitelességéről nem szólhatok, hiszen egyrészt a szerző szavahihetősége kétségbevonhatatlan, másrészt pedig e sorok írójának ismeretei a témával kapcsolatban egyenesen jelentéktelenek), mondanivalóját hogyan vetítette ki az olvasói felé. Nos, a szerző számára ebben az egyedüli támpontot könyvének írásakor az írott adatok jelentik. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a cikkek írásakor rendelkezésre álló adatokat, amelyek könyvekből, folyóiratokból és irattári dokumentumokból származnak, mind felhasználta. Természetesen a levéltárakban és irattárakban biztos még akadnak meglapuló, porlepte dokumentumok, amelyek még nem kerültek elő és esetleg gazdagíthatják ismereteinket. Tehát Dévavári Zoltán alaposan „felvértezve” vágott neki cikksorozatának megírásához. Az esetek többségében érezhető, hogy milyen csata eredménye lett a cikk: az újság által „behatárolt” terjedelem és a szerző ismereteinek gazdagsága vívott állandó harcot egymással. A szerző más forrásokból szerzett ismeretanyaga képezi az írások tartalmának a javát. Ezt a gazdag ismeretanyagot Dévavári Zoltán két módon közli az olvasóval: vagy szószerint idézi a begyűjtött anyagot, vagy saját szavaival átmeséli őket. S ekkor derül ki, hogy azokról az emberekről, akik városunk művelődési életében fontos szerepet játszottak, elég sok kiadvány jelent meg az utóbbi évek folyamán. Ez azt jelenti, hogy Szabadkán igenis létezik múltkutatás, bár szervezettsége erősen kétségbe vonható. Legtöbbször magányos megszállottak csodálatos vállalkozásairól van szó, előttük csak elismerésünket fejezhetjük ki.

Igencsak hosszú lenne azoknak a könyveknek a jegyzéke, amelyeket Dévavári Zoltán cikksorozatának megírásakor „segítségül hívott”. A helybeliek közül említsük meg tisztelettel Garay Béla, Gajdos Tibor, Kenyeres Kovács Márta, Sáfrány Imre, Almási Gábor, Hangya János és Pavao Bačić nevét. Az ő munkálkodásuk eredményei nélkül Dévavári Zoltán nem írhatta volna meg e könyvét. Neki sokat segítettek a tárgyalt alakok önéletrajzi írásai is. Olvashatunk részleteket Blaha Lujza, illetve Lányi Hedda naplójából, Oláh Sándor önéletrajzából, Csáth Géza feljegyzéseiből. A harmadik írott adatforrás a különböző újságok és folyóiratok. Ezeknek, se szeri, se száma. Vonatkozik ez bizonyos szempontból a felhasznált lexikonokra is, de az ő számuk azonban érthetően jóval kisebb. A fentiekben csak vázlatosan felsorolt forrásművekhez társulnak a szerző kutatásai és feljegyzései, például az Oláh Sándorral készített, magnetofonszalagon rögzített interjú. Ami a szerző kutatásait illeti, sajnos nem található egyértelműen kinyilatkozás arról, hogy hol, például melyik levéltárban, végzett kutatásokat. Ettől függetlenül, bár az idézett adatok hitelességéhez természetesen kétség nem férhet, de bizonyos homályosságok tapasztalhatók. Tudniillik, noha az esetek óriási többségében a szerző egyértelműen megjelöli, mit és honnan idéz, vannak olyan részletek, az úgynevezett „átmesélési” szakaszokban, hogy nem tudjuk, valamely használt jelző (a szerző nagy előszeretettel alkalmazza őket) az átmesélt forrásmunkákból származik vagy egyszerűen ő „találta ki”. Több ilyen összemosódást vehetünk észre. Jónéhány alkalommal Dévavári Zoltán olyan leveleket idéz, amelyek, úgy tűnik, eddig ismeretlenek voltak a nyilvánosság előtt. Nos, ezek helye és feltárójuk neve (Dévavári Zoltán maga vagy más valaki) ismeretlen marad. Néhány alkalommal kellő tisztelettel említi meg Magyar László nevét, mint aki az illető kordokumentumot felfedezte, de ezen alkalmakon túl van még néhány homályosság. Így például könyvében olvashatjuk Zomborcsevics Vince két levelét: az egyik forrása ismeretlen marad, a két idézett Hangya-levél forrásáról szintén nincs adat, akárcsak Bogić Popović 1949-ben Oláh Sándorhoz írt leveléről, Vojnics Oszkár végrendeletéről, Malachowski László, tanácsnok, eddig ismeretlen leveléről a várostörténet megírásával kapcsolatban. Ezek a hiányosságok, amelyeket talán inkább pontatlanságnak minősíthetnénk, nem vonnak le szinte semmit a könyv értékéből. Visszatérve az írások szerkezeti felépítésére, az életpálya összefoglaló áttekintését legtöbbször valamilyenfajta tömör és összegezű véleményezés zárja le.

Röviden ki kell térni Az utolsó szemtanú (Megkésett nyomozás egy évforduló kapcsán) című írásra, amely szerkezetében és másban eltér a kötet többi írásától. Tudniillik a szerző valóságos „detektívmunkára” vállalkozott amikoris Regőcén felkereste Rabata Rozáliát, aki Csáth Géza öngyilkossági szándékáról és végrehajtásáról közölt vele még ismeretlen mozzanatokat. Ez az írás teljes mértékben eredeti, de véleményem szerint inkább kuriózum, egy részletkérdés feltárása, amely a Csáth-mű tanulmányozását természetesen nem befolyásolja. Hasonló detektívmunkát, valóságos nyomozást jelentett annak a háznak a pontos felkutatása ahonnan Lányi Ernőt temették. Itt már érezhető Magyar László monomániákus tisztelete az apró adatok iránt. Ebben az esetben Dévavári Zoltán méltó kutatótársa volt.

Minek tekinthetjük ezt a könyvet? Maga a szerző Iványi Istvánról írt cikkében (Szabadka monográfusa) megjegyzi: „Nem tanulmányt írunk, hanem – sorozatunk jellegéből adódóan – vázlatos pályaképet adunk róla”. Amikor ezt a megjegyzést felhasználva igyekeznénk meghatározni a Régi házak, régi történetek műfaji hovatartozását, feltétlenül szem előtt kell tartanunk a tényt, hogy a cikkek egy hetilap számára készültek, tehát az átlagolvasó igényeit kielégítendő módon, de ugyanakkor attól (annál) jóval többet nyújtva. Így aztán könyv formájában a sorozat egy meghatározhatatlan hibridnek tűnik: nem szokványos újságcikk, nem tudományos közlemény, hanem a kettő közötti valami, egyfajta közbülső műfaj. Ha az elfogadott tudományos-népszerűsítő irodalom jelölést használnánk, azzal sem sikerülne műfajilag behatárolni ezt a könyvet. Mint már többször említettem, a könyv megdönthetetlen adatok sokaságát tartalmazza (emiatt részben tekinthető akár félig-meddig tudományos kiadványnak), de egy dolog miatt mégis a napi újságírás területére csúszik át. Ez a dolog pedig a szerző nyelvezete. Tudniillik Dévavári Zoltán egy kissé archaikusnak ható újságírói nyelven szól olvasóihoz, mint már említettem: impresszív jelzőket használ, nem riad vissza a nyelvi túlzásoktól amikor dicsér, egyáltalában a cikkek nyelvezete túl patétikus, egyes szakaszaiban elmúlt korok alkalmi ünnepi beszédeire emlékeztet. Utalnánk ezzel kapcsolatban a választott címek szárnyaló és enyhén dagályos jellegére. Egy-egy életút elmondásakor a szerző hajlik az enyhe regényesítésre, eszményesítésre és túlbecsülésre. Úgy viszonyul hőseihez, mint, ahogyan azt Oláh Sándorról mondja: „…lehet, hogy elfogult vagyok művészetével szemben.”

A sorozat, és belőle a könyv, azért készült, hogy felhívja az olvasók figyelmét arra, hány jeles ember élt a városban a múltban. Méghozzá igen gyakran méltatlan körülmények között s nekünk, az utókornak, jutott az a feladat, hogy emléküket feltámasszuk, tevékenységüknek szobor vagy emléklap elhelyezésével adózzunk elismeréssel. Dévavári Zoltán kutatásai alapján arra a megállapításra jut, hogy Szabadka e tekintetben hálátlan volt alkotó polgáraival szemben. Ugyanakkor ösztönszerűleg felvetődik az a kérdés is, hogy milyen értékeket képviselnek azon alkotók művei, akik e kötetben szerepelnek. Elszámítva Csáth Gézát, aki valójában, mint utólag kiderült, európai színvonalú alkotó volt, a többiek művei korántsem jelentenek olyan értéket, mint amilyet Dévavári Zoltán tulajdonít nekik. Mondjuk az a tény, hogy mindegyikük neve szócikkben szerepel valamilyen lexikonban korántsem jelenti azt, hogy művészetük maradandó értékeket hordoz magában. Mert mindegyik lexikon szerzőinek értékmércéinek tükre, azok pedig a korabeli közízlés termékei. A lexikon bizonyos szempontból hasonló a bélyegkatalógushoz: megtalálható benne mindenki, aki valamilyen művészeti ágazatban tevékenykedett, de ez még korántsem értékmeghatározó. Az pedig, hogy egy lexikon kiről hány sort közöl, az valójában erősen korhoz, azon belül pedig gyakran ideológiához kötött. Épp ezért Dévavári Zoltán dicsérő jelzői túl hangzatosak (akárcsak egy-egy írásának címe), hogy ne mondjam dagályosak. Gyakran hasonlítanak az idézett korabeli újságcikkek hangnemére, amelyek ma már inkább megmosolyogtatnak, nem pedig fellelkesítenek, mint a korabeli olvasót. Összegezve tehát azt mondhatnánk, hogy a felsorolt és bemutatott alkotók a városban valóban jelentettek bizonyos értéket, de ezen túl már kevésbé. A szerző, némileg didaktikus felhanggal, mindenhol értéket akar felfedezni és ebbéli igyekezetében határt nem ismer.

A fentiek ellenére a Régi házak, régi történetek olyan kiadvány, amelynek mindegyik gondolkodó és értelmiségi szabadkai polgár könyvtárában a helye (azzal, hogy el is olvassa). Sőt: célszerű lenne az iskolákban is terjeszteni, tudják meg a fiatalok, hogy igenis éltek emberek ezekben a házakban már régebben is és alkottak. Mert Dévavári Zoltán számára, úgy tűnik, s ezt fogalmazza meg José Saramago, portugál Nobel-díjas író legfrissebb regényében is (Minden egyes név), a múlt állandóan jelen van, a „holtak és az élők együtt” képezik a jelent. Mi, a város lakói, egyértelműen hálával tartozunk Dévavári Zoltánnak azért, hogy megírta cikksorozatát. Minden valószínűség szerint, bőven rendelkezik még anyaggal és ismeretekkel más szabadkai alkotókról és a sors megengedi neki, hogy leírja róluk mondanivalóját.