Berniczky Éva


Viváriumba zárva


Rabár hosszan bámul ki a vonatablakon, amikor elunja a bámészkodást és Csiri felé fordul, szemükben, mint egy kékes neonreklámban, tovább ismétli magát ez a nyomasztó vidék, a domb aljában feltűnnek az egyformán ronda dácsák, szürkén, feltartóztathatatlanul szaporodnak. A szerelvény legszívesebben megállás nélkül tovább robogna, fékezéskor kerekei visítva, hosszan csúsznak a síneken, a mozdonyvezető utolsó erejével feszül bele, hogy megállítsa a vonatát, mégis mindig törvényszerűen kifut az állomásról. Végül ott, ahol már elfogy a peron, eltűnik az őrbódé, a forgalmista, a lámpák, és kinyílik a mező, megáll végre. A leszálló utasok így szokták meg, leugrálnak a magasból, a fiatalabbak leszedegetik a kosaras, zajdás bábikat, a répapálinkával átitatott öregembereket, különösebben nem bosszankodnak, mintha így lenne rendjén, közös bűnűket leróva térnek meg a tényleges állomáshoz, egy rozoga őrbódéhoz, amely szeles időben begerjedt hangszóróhoz hasonlít leginkább. Egyik oldalát hatalmas bádoglapok fogják be, hátborzongatóan zörög, recseg. Az érkezők nem ijednek meg a hangzavartól, azon sem gondolkoznak el, mi történhetett a tákolmány eredeti falával, hogy maradhatott meg a régi tetőrész, amíg alárakták a lemezeket? Nincsenek ilyen kérdések, kívülről finom korom szitálja be, a mélyben gyülemlik az üledék, s amikor a felszínig ér, láthatóvá válik, már rég kővé meredt, kissé távolabb felépül belőle egy ugyanilyen környék, a vágóhíd felől égetett csont szagát hozza a szél, a finom őrleménybe belerajzolódnak valamennyien, a történéseknek okát senki sem keresi. A többiekkel sodródó Csiri sem tartotta érdemesnek megfejteni, amit nem értett, befogta az orrát, nem vett levegőt, próbálta tartani az iramot Rabárral, annyi a szimbólum körülötte, nehogy elveszítse. Bár a forgalmista is férfinak öltözött, keménységéből ki-kivillan a nő, hiába káromkodik. Ingerülten lengeti sárga zászlóját, küldi tovább a vonatot, a rosseb vinné el a részeg urával együtt, ilyenkorra mindig leissza magát az az állat, ő meg helyettesítheti, mert ez az átkozott elektricska, ha néhány órás késéssel is, előbb vagy utóbb csak megérkezik. Hiába ritkulnak a járatai, teljesen váratlanul tűnik fel, sohasem tudni, mikor, rajtaütésszerűen megjelenik, szemtelenül tolakszik bele az életébe, legtöbbször megkímélve azt a részeges disznót, ő meg strázsáljon itt helyette. Valakinek csak be kell inteni, hogy eltakarodjon a mezőn veszteglő zöld szerelvény, bár erről nincs teljesen meggyőződve, úgy lendíti a kezét, mint aki fölöslegesen, jelzése nélkül ugyanígy elindulna, amint az utolsó utas lekecmergett. Honnan a nyavalyából özönlenek ezek a népek, ezeknek mindegy, nem számít, mikor érkeznek, utaznak menetrend szerint vagy nélküle, háború sincs, mégis úgy viselkednek a szedett-vedettek, mintha nem tehetnének semmi mást, rá lennének kényszerítve, hogy valamit a közeli nagyrétre mentsenek.

Csiri hasztalan próbálkozott, ezek az utazások nem vitték közelebb a megoldáshoz, inkább a távolságot növelték. Későn vette észre, hogy a jukkák szőröse, a rendetlenül szétmászó aranyesők, júdásbokrok, japánbirsek, magnóliák bekebelezték a gyermekkorát, eltűntették az ismert kapukat, új ajtókat nyitottak, s azokon azzal a kockázattal léphetett be, hogy sajátjaként vállalja, amit odabenn talál. Mégis bemerészkedett a bozótos mélyére, sokáig bízott abban, hogy ráakad egy testhezálló szerepre. Egyre jobban unta ezt a korosodó apácát, aki bűnbe esik és vezekel, aztán ismét bűnbe esik, mert nem képes megmaradni a tudatlanságnak azon a szintjén, ahol már elsorvadnak a testben a vágyak. A vonaton még jól tűrte a mozdulatlanságot, a nagyréten azonban rendesen megvilágosodik előtte, hogy feltörő ösztöneit hiábavaló elfojtania, hiszen a teremtés is bűnös cselekedet. A színek bárhol berendeződnek, itt már azok a kínos percek is változatosságnak számítanak, amikor Rabár vonója félrecsúszik, és Csiri felbecsülhetetlen lélekjelenléttel követi a zongora billentyűin, utána megy, kiigazítja a hibát, senki sem veszi észre. Pedig a kisvárosokban szeretnek kijelölni, így védekeznek a változások keltette keveredés ellen. Mintákat merítenek a zavarosból, azzal oltják be átláthatatlan apparátusok a zegzugos épületeket, beindul a keringés a labirintusokban, s amikor a hivatalnokok kinövik az adott tereket, akár a gáznemű anyagok, átterjednek a vastag falakon túlra, kijelölik a postahivatalt ­– az új címer pontosan a régi helyére került –, a könyvbarátok klubját, a stadion kopottas szőnyegén a jégpályát, ha kitették az UAC-zászlót és korcsolyáikkal oda igyekeznek a lányok, közöttük megjelölik Csirit, a legszebb nőt, akinek rég megbocsátották, hogy mellesleg tehetséges zongoraművész. Tökéletessége miatt nem számoltak vele, mert aki kikezdhetetlen, azzal nincs mit kezdeni. Az vagy időben világgá megy, hogy amíg ki nem jelölik, világhírűvé válhasson, vagy itt marad, s tehetetlenül hagyja, hogy hangjegyekre szedjék, ízeire hasogassák, darabolják, mert ezekbe a kis nyújtott házakba nem férnek be a nagy formátumok. Hát ezért ragaszkodott csökönyösen a hegedűművészéhez, aki hangszerével együtt megtöltött egy életet, egy autót, egy liftet, egy páternosztert, és valamilyen irányba folyton mozgásban tartotta környezetét. Rabár ugyan pocsékul játszott, de olyan átéléssel, el sem juthattak hozzá, nemhogy zavarták volna, a fals akkordok. Csiri pedig igazi bravúrral kapta fel az elrontott részeket, megjátszotta a billentyűkön, és olyan öntörvényűen improvizálta tovább, mintha neki semmi köze nem lenne ahhoz, hogy messze vissza az időben legönösebb pillanatában egy zeneszerző nagyot alkotott. Ártatlanul megpróbálta rászedni hallgatóságát, s amikor ez sikerült, akkora ürességet érzett, mint aki megismételhetetlent komponált. Soha többé nem lesz képes erre, bambán forgatta emlékeiben egy idegen játékaként a sajátját. Ilyenkor nem maradt mása csak a szépsége, s ahogy előbújt a tavaszi nap, loholt a fiatalsága után. Felült a helyiérdekű vasútra és kizötyögött a hegyek alá, hogy szembesüljön egy átrendeződött világban az idegennel, akihez akarata ellenére szoros szálak fűzték, csak eddig még nem sikerült megoldania a végén ezt a tengerészcsomót. Bátortalanul babrálgatta, félt megbontani, nehogy legombolyodjon az egész, azokkal a részekkel együtt, amelyek nélkül képtelen lenne a folytatásra.

Ahogy hátulról elnézi a kopaszodó Rabárt, be kell látnia, ez a jelentéktelen figura nehezék nélkül kiszakadna a föld vonzásából, járás helyett lebegne. Amint elengedné a hangszerét, azonnal a magasba repítené valami rejtett héliumtartalék, ami zsebkendő híján a zsebét tölti ki. Idegesen kap a férfi felfúvódó köpenye után, de ujjai végigcsúsznak a síkosán, a semmiben kaparászik, nincs mit megfognia. Mikor kopott le így, észre sem vette, és Rabárról leszáradtak a kapaszkodók, a kinövések lehulltak lassan, bőre egyre kopárabb lett, mintha kívül-belül vérre hulló fecskefűvel kenegették volna, lepusztult, eltűntek a testéről a szemölcsök, még azok a visszataszító papilómák is felszívódtak. Csiri átsiklik az unalmas részeken, szemével követi az előtte lépdelő fején a szálló szőröket, emelkedő mellkasát, a leffegő kabátujjakat, amelyeknél fogva fennakadna repülés közben a szerencsétlen az első útjába kerülő diófaágra. Hetek óta azt olvassa az újságban, hogy az egyik hirdető diófát vásárolna, ilyenkor eszébe jut szánalmas szerelme Rabárral, aki szárnyalás közben véletlenül éppen egy eladott diófa ágán akadna fenn. Elképzeli, amint szeretője kilukad a kétségbeesett rúgkapálásban, kisüvítenek belőle a gázok, cafatokban lóg odafönn, és lehulló darabjai már saját történetéhez sem elegendőek. Az újdonsült diófatulajdonos valószínűleg nem fecsérelne túl sok időt egy kipurcant muzsikus cafrangjaira. Legfeljebb kényszerből szabatná újra egyszer használatos formáit abból a maradékból, ami lepottyanna belőle, természetesen ugyanolyanra, amilyen eredetileg volt, mert egy diófatulajdonosnak kevés a tehetsége és a türelme ahhoz, hogy újat találjon ki, egy merőben mást. Semmit nem változtatna rajta, újrateremtené a régi Rabárt, akivel szakítani lenne egyszerűbb. Érthetetlen okból, Csiri ragaszkodik hozzá, fenntartja számára az elvadult kertben megbújó maradék villarészét, akkor jön, amikor kedve tartja, s akkor megy haza Teodórához, amikor akar, mert ezután sem fog Csirihez költözni, nem hagyhatja el a feleségét, az az asszony mégiscsak egy őrült.

Miért is ne engedné el Rabárt, hiszen még arra sem talál elfogadható magyarázatot, ő maga mit keres itt, ahonnan csupán boldogult anyja máig kitartó orvosi tekintélyének köszönhetően nem lakoltatták ki. Nagylelkűen felajánlották saját családi hagyatékából az egy szoba-konyhát, a hátsó traktusban, a hajdani rendelő helyén. Eleinte megpróbálta megváltoztatni, lakályossá tenni, de hiába festette ki, a meszelésben felerősödött az orvosságszag, kitakaríthatatlanul tovább lüktetett benne az a sok vér, a nedvek, a vizelet, amit a laborként is használt helyiségben Tamara doktornő leszívott. Hány éve már, s Csiri még mindig attól tartott, hogy anyja lecsap rá kíméletlen karmaival, és magával ragadja. Tamara egy nemes madár, azonosította anyját már első találkozásukkor apai nagyapja, akinek mindenre érzékeny szeme ritkán csalatkozott. Tamara pedig észrevétlenül emberré változott, leborotválta a pihényi tollakat, gyufát gyújtott, két mozdulattal ügyesen leperzselte a pelyheket, szemöldököt rajzolt a szemöldök helyén, feltette szemhéját, helyére igazította a száját. A milliméterre kiszámított maszk követte az eredeti csontok nyomvonalát, neonos bőre alól mégis áttetszett egy ragadozó madár, hosszú csőrbe hajló orrát határozott mozdulattal verte a vizsgált erekbe, s úgy maradt, amíg egy vérkörön nem keringett betegével. Meg kell hagyni, bámulatosan végezte a dolgát, felért több intézménnyel, nem küldött senkit sehová, nála nem kellett várni a leletekre, ő egy személyben néhány perc alatt elvégzett mindennemű szakrendelést. Bement a mama a beteg gyerekkel, s rövid idő múlva olyan egyértelmű diagnózissal jött ki, mint a kémcsőből analizált sárgaság. Ezek után mondhattak, amit akartak, maga ne beszéljen nekem magyarországi orvosság, én látok a gyerek, torkollt le bárkit a doktornő. Egy percig nem foglalkozott saját idegenségével, a felboruló szórend nem gátolta semmiben. Ennek megdönthetetlen bizonyítékaként az egyetlen orvos volt abban az időben, aki magánpraxist folytathatott. Hogy nem tűnt fel ez senkinek? A vesébe látáshoz megkerülhetetlen, szükséges eszközként használta még az anyanyelvét is, nemhogy ezt a ráragadt másikat. Egymásba oltotta a munkájához szükséges nyelveket, a lerakott lárvákból kikeltek a kukacok, mocorogtak, a szélektől egyre beljebb igyekeztek, aztán a kialakult furatokon minden pardon nélkül kelt át a doktornő, víz nélkül a sivatagban. Szájában átalakultak a sók, összeértek az ízek, mint a kvargliban. Csiri szédült, agyonnyomta az anyja stílusa, aki élete végén ugyanolyan határtalan fölénnyel hagyta el családját, amilyennel bekerült közéjük. Nem átallott megszabni saját halálának óráját, egy közönséges csütörtök estén pezsgőt bontatott, s megadva a módját méltó távozásának, reggelre szépen elaludt. Hiába suttogták a háta mögött, hogy a rendelő erős jódszagában nagyokat húz a konyakos üvegből, közönséges zugivó, nem bírja elviselni a teljhatalommal járó szélhámosságot, feleselt volna Csiri, mégsem merte soha kimondani. Vannak kimondhatatlan igazságok, amelyek kimondva érvényüket veszítik, szavakba öntve kicsinyes rágalmakká rendeződnek. Tamara utolsó diagnózisával még egyszer utoljára elkápráztatatta a lányát, majd kilehelte ezt az utánozhatatlan fensőbbséget, aminek a szaga mai napig kísért a szoba-konyhává visszaminősített rendelőben. Alighogy megszűnt fejében a roppant nyomás, Csiri beteges rögeszmével kezdett kutatni valami után, ami legalább emlékezteti rá. Hiába kötötte fel fehér szalaggal a halott leesett állát, ahogyan azt illik, takarta le a tükröt, a képeket, nem ő szabadult meg, hanem egy addig szigorú kordában tartott szellem tekergett körülötte most már földi irányítás nélkül. Kerülgette, mint a nagyrét fáit a szél.

Ahányszor kizarándokolt ide, apai nagyapja komor tónusú olajfestményei között érezte magát, amelyeket az öreg ornitológus, akkor festett, amikor éppen nem baglyokat készített ki és tömött élethűre híres gyűjteményébe. Csiri apró gyerekként, valahányszor bevitték az ijesztő fákkal körbe pingált napfényes szobába, sírva fakadt, ezt a kislányt szemmel verték meg, próbálkozott a nagynénje. A babonákat azonban nem lehet megröntgenezni, vörös és fehér vértestekre bontani, viváriumba helyezni és megfigyelni. Nem is kötöttek piros szalagot a Csiri kezére szemverés ellen. Sírósan nőtt fel, mindvégig nem jöttek rá, mi baja. Sokkal később egyedül döbbent rá arra, mennyire fájdalmasan sűrűsödik a madarak hiánya ezeken a képeken. A falak, ahol lógtak, ontották a csöndet, a madártalanság rácsöpögött a szoba bútoraira, a nedveket felszívó kanapék, tálalók, pamlagok elhíztak, irdatlan mázsáik fogságában örökre elmozdíthatatlanokká váltak. A közöttük élők egészségtelenül köhécseltek, járásukból kezdtek kihullani a csontok, léptük lebegéssé változott, sóhajjá, szövedékké, hol eltűntek, hol meg előbukkantak, mintha ugyanabba a befejezett gobelinbe húznának belőlük újabb és újabb szálakat, s a zsúfoltságtól nem látszott az eredeti környezetből semmi.

A reggeli tehénlepények gőzölgése délre felszáradt a napon, egy idő múlva olyan szaga lett a nagyrétnek, mint a frissen tapasztott vályogházaknak. Sötétzöld fák nőtték körbe a fényes tisztást, ebben a riasztó valóságban Csiri nem talált elvontságot, valahogy minden gally tárgyiasult, nem csúszhatott el közöttük, folyton beléakadtak, eszébe juttatták, mi elől menekül. Ilyenkor leült egy vihar kidöntötte száraz fatörzsre és menthetetlenül oda tartozott, mégsem bújhatott puszta jóleséséből a holt kéreg alá hangyaként. A nagyrét fái akadozva gördültek, e mögött a hibás görgőkre szerelt paraván mögött vetkőzött meztelenre, és kora tavasztól késő őszig sütette magát a nappal. Bőre egyre cserzettebbé, ráncosabbá zsugorodott, mégsem bánta, vissza kellett járnia ide, ahogyan az állatok vonulnak, ha vonulásuknak itt az ideje. Érdekes, hogy a madarak hajthatatlansága sohasem válik nevetségesen hősies pózzá, teszik a dolgukat. A homályba beolvadtak a vakító szemek, nem kívánta már senki meglesni a meztelenül sütkérező Csirit, csak a baglyok köpete csillogott a földön. A sütkérező négykézlábra ereszkedett, jó indiánként megszagolta a nyomukat, már ott jártuknak az emléke kielégítette, nem is akart többet, csak apró jeleket találni a fűben, s felismerni azokat.

Rabárt egy ideje kimerítették ezek az idegesítő mániák, ha nagy ritkán kijött Csirivel a nagyrétre, szeretője azonnal nekiszegezte a kérdést, mikor? Válasz helyett akkor is az járt az eszében, hogyan teremtse elő a pénzt a szükséges fehérneműkre, ingekre, zsebkendőre. Nem hagyhatja el a feleségét, Teodóra mégiscsak egy őrült, mit kezdene magával egyedül, kénytelen mellette maradni, nem tehet mást. Neki meg úgyis mindegy, megveszi azt a heti egy inget, mint más a napi a újságot, a kenyeret. Rég nem tesz szemrehányásokat Teodórának, az asszony mégis kerüli a tekintetét, oldalra fordítja fejét, szeme riadtan repdes, zavartan köszörüli a torkát. Már megint beáztatta a szennyes ruhát, és ahogyan szokta, gondosan eldugta valami lehetetlen helyre, sohasem mossa ki. Majd előveszi, ha már bebüdösödött, amikor belefészkelte magát az enyészet. Akkor egy darabig tanácstalanul állt fölötte, aztán egyetlen megoldásként kicipeli a házuk mögé, kiönti az egész romlott ruhát a földre. És Rabár látja elbomlani csíkos és fehér ingeit a nyákban, hurutos szaguk terjeng, mint a hasmenős gyerek pelenkáinak bűze. Teodóra marokszámra eszi a széntablettát, s nem érti, hogy eshet meg velük ez az ocsmányság. Rabár persze igyekszik megkönnyíteni a dolgát, tavasszal békákat gyűjt, szakszerűen metszi ki a combjukat, szőlőlevéllel bélelt kosárba dobja a szép példányokat, még remegnek, amikor behozza a konyhába. Teodóra sikít, ahogyan egy eszelős nőtől elvárják, és meg van győződve arról, szerencsétlenségükről csakis a májusi békacombok tehetnek. Azt visítja, takarodjon, vigye innen a bajukat, ezt a förtelmet. Rabár fellélegzik, elindul a csemegével a bozót mögötti szoba-konyha felé Csirihez, aki úgy veszi át tőle a kosárka békacombot, mintha egy halom virággal ajándékozta volna meg. Gyorsan kapja elő a nagyanyjától rámaradt békás tepsit, amit a kamrában tartott, előkotorja a legalsó polc alól. Kitörli belőle a pókhálót, kisepri az élő és zörgősre száradt bogarakat, olajt tölt a helyükre. Pillanatok alatt panírozza a szinte átlátszó vékonyságú darabokat, bár a bundájuk sem sokat hizlal rajtuk. Vivaldit dúdol, miközben a forró olajba eregeti a remegő combokat. Még ott is rángatóznak, de ez rég nem zavarja Csirit. Mire megsüti valamennyit, jóllakik a látvánnyal, az illatával, épp csak megkóstolja a sült porlós húsát. Különben is, nevet, magas fehérjetartalma miatt hihetetlenül növeli a férfiasságot. Rabár gyűri be az egészet, eltelve dől hátra, te bestia, mit tettél velem, fújja fel magát elégedetten, és Csiri szó nélkül levetkőzteti a tehetetlen férfit. Az ilyen nők hátborzongató krimik veszélyesnek látszó figurái, akikről végül kiderül, ártatlanok. Mert Csiriben a szárnyas szörny kiszáradt, ereje fogytán, nem is igen vetődik a zsákmány után. Mióta az anyja lelke sem táplálja a griffmadarat, felborult a biológiai körforgás, nincs minek elkapni ezt az óriási amerikai ökörbékát, fülsértően vartyog, a lebernyege ritmusosan mozog, fel-le. Messziről félelmetes. Közelről meg lehet szokni.