Verebes Ernő


A kioldás
(Második rész)


6.

Először volt a Nagy Bumm. Tilla ennek szemetében kattogtatta egy ideig a diavetítőt, míg rá nem lelt a tervrajzra. Ezek után morfondírozott egy ideig a vetítésről miután a szereplők bemutatkoztak, majd ÉN mélázott el az idősűrítmény fogalmáról. De a halottakat illene eltávolítani, s takarítani is kéne, hisz lommal tele az egész játéktér.


***

TILLA (Eddig félig háttal állt, most türelmetlenül megfordul és elnéz a közönség feje felett): Éva! Éva!

LENGŐ ÉVA (Megjelenik, ellenkező irányból. Szép, igéző nő. Csendben áll.)

TILLA: Éva! (Észreveszi.) Legyen szíves, takarítson össze egy kicsit! A port is törölje le!

ÉN: Kezét csókolom.

ÉVA (A kezét nyújtja Én-nek): Lengő Éva. (Tillához.) Már vártam, hogy hívjon, Főmérnök úr! Azt hittem zavarok, ha csak úgy...

TILLA: Tudom a nevét, kedves Éva. Nem, dehogy zavar. S az irodámban a növények leveleit is törölje le egy nedves, puha ruhával. Azt szeretik, olyankor énekelnek. Valóban, a műtéte hogy sikerült? Igen. Egészen más lett. ...vagyis, mintha egy sosemvolt arc született volna újjá. (Másfelé réved.) Remek.

ÉVA (Zavartan): Kipótolták a bőrt, amit a májfolttal együtt eltávolítottak az arcomról. Aztán meg eltüntették a hegeket. Lézerrel.

TILLA (Láthatóan tudja, honnan pótolják ilyenkor a hiányzó bőrt – a comb belső oldaláról.)

ÉN: Az a májfolt talán Isten ujjának nyoma volt. (Cinikusan.) De nélküle még szebb lett.

TILLA (Egy hosszú pillanatig rajtafeledkezik Éván úgy, mintha magába nézne): Maga valóban szép.


***

…ÉN figyeli kettejüket egy darabig, aztán kimegy. Vele együtt majdnem teljesen kihuny a fény is. A takarítás neszei és a lomok csörgése felerősítve hallatszanak. Egy idő után látjuk azt is, ahogy Éva még pirulva, papírládákba rakja a robbanás szemetét. Mintha otthon takarítana. A halottakat is megpróbálja kihúzni a színről. Eközben Tilla odaszól neki valamit, ami a zajtól nem hallatszik, vár egy darabig, majd ő is kimegy.

Helyette megjelenik Égi, Kéti és Harma. A neszek, csörgések felett megszólal egy lágy keringő, s a három lány rituálisan tünteti el a robbanás maradványait, míg Éva Hamupipőkeként táncra perdül. A két halott, egy férfi és egy nő, mintha aludna. Időnként álmukban furcsamód ásítanak is. Közben Égi, Kéti és Harma, egymást váltva soronként, egyre gyorsuló tempóban, furcsa hangon kántálják a lenti versikét. Egy idő után véresen, szakadtan, a két halott francia is talpra áll, s franciául, egyre hangosabban, mondják-éneklik ugyanezt a szöveget, valószerűtlen mozgással kísérve éneküket. Végül valahonnan messziről oroszul is felcsendül a dal, legutoljára már csak az hallható:


Egyszer volt, hol nem volt

Volt egyszer, hol már nincs

Volt egyszer, hol most sincs

Volt egyszer, hol nem lesz

Van egyszer, hol nem volt

Egyszer van, hol már nincs

Egyszer nincs, egyszer van

Egyszer van, hol nem lesz


Egyszer lesz, hol nem volt

Lesz egyszer, hol már nincs

Egyszer lesz, hol nincs most

Egyszer lesz, hol most sincs


7.

Mindenki azt ajánlotta, hogy jöjjek ki ide, meséli Marija Szopotnyikova, miután befejezte énekét a háttérből. Gyönyörű hangja van, egy rövid időre úgy tűnik, mégis a dal a legfontosabb dolog a világon. Ahogy megjelenik, mintha saját énekének a visszhangja volna. De már csak beszél. Ez az a hely, mondja, melyet a Menhely Kertjének neveznek, de valójában úgy nő itt minden, mint a vadonban. A derékig érő fűben, kitaposott csapásokon lehet sétálni, s hatalmas vörösfenyők alá bújni, ha esik az eső. A kert négyszög alakban teljesen körül van kerítve, mintha védenék valamitől. Pedig nincs mitől védeni, mert innen, az élményen kívül, elvinni semmit sem érdemes. Talán bevinni. De kinek jutna eszébe ide valamit is bevinni?

– Nálunk otthon az egész vidék olyan, mint ez az elkerített terület itt. Mintha ez a kertnek nevezett pici vadon kifordult volna önmagából, mintha kibuggyant volna belőle saját nagyobbik része. Azért jó itt lenni, mert úgy érzem, itt a világ összes vadonjában és sztyeppéjén vagyok. Lehetne ez temető is. Mégsem az, hisz ezt a területet nemhogy bekerítették, de kirekesztettek innen mindent, ami nem tartozik az érintetlenséghez.

Itt burjánzik minden, talán még a gondolataim is élőbbek, mint másutt. Talán még a libidóm is felvirágozna, ha tovább maradhatnék. Odakinn a Féktelepen mindenki arról beszél, hogy ha a rugókkal feszített platók felszakítanák a talajt, ez a rész mégis érintetlen maradna. Mint Szűzmária a szülés után. Mint King-Kong gyilkos ösztöne, mely szerelemmé nemesül.


***

De hiába gyújtogatja magát. A parázs kiolthatatlan, ám fel nem lobban. A megfigyelő lassan áttevődik abba az állapotba, mely nem reménytelen, de annak a borongós hangulatát tükrözi, aki ezt gondolja. Csendes, köztes szendergés, levitáció. Halak szemezése.

A történet pedig csökönyösen hallgat, amíg Marija sétál a Kertben. Úgy hallgat, ahogy a Nap süt, vagy a Hold nevet. Most kéne gyakorlattá tenni a piszkavas-elméletet. Kiolvasztani a befagyott cselekvést. Beindítani a helyben toporgó bolondulást, pályára lökni a fenemód bátran, állva meghaló Vespasianus császárt, fusson még egy kört. Így kilábalni a lábatlanságból. Azt mondani, hogy kell, nem azt, hogy kéne. Ezt kéne.


***

KÉTI: És mit csinálunk mi most itt?

ÉGI: Azt, amiben minden mozgás, és várakozás benne van.

KÉTI: A táncosok vacsorázni mentek?

Lépéseik még itt hevernek a porban.

HARMA: Tűrik a magányt egymás mellett.

KÉTI: Dolgok nélkül bő a választék,

Hiszen így mindenhez nyúlhatunk.

ÉGI: Semmink sincs, szavaink se.

KÉTI: Aki most beszél, nem mi vagyunk?


8.

A nyolcas fékházban töltöttem életem egynegyedét – nyilatkozta Jakus Lelle az egyik helyi lapnak, amikor a Féktelep tízéves fennállása alkalmából őt is megszólaltatták. Bársonyzakót viselt, melynek mindkét könyökére bőrfolt volt rávarrva.

– A nyolcas fékház nem olyan, mint a többi, központi fékháznak is lehetne nevezni. Itt történik az alant elhelyezkedő titániumrugók helyzeti energiájának napi ellenőrzése, a visszaszorító prések olajszintjének mérése, a hidraulikus dugattyúk munka közben történő tisztítása, a tisztító folyadék semleges PH-értékének nívón tartása, a vízkő-oldószer heti befecskendezése, és a préságyak harántnyomásának szintén napi ellenőrzése. Ja, és itt látszik a hűtő emulzió hőmérséklete is, ezen a termométeren. Erről nem szívesen beszélek. A múltkor felforrósodott a hűtő emulzió, ezáltal a visszaszorító prések is. Könnyen megtörténhetett volna, hogy a hőre kilazulnak azok az eresztékek, melyek a titániumrugók által felfelé nyomott platókat tartják egybe. Ha egyetlen ereszték is tönkremegy, akkor rés támad a platók között, s azok elszabadulnak, kitörnek a föld alól, s ezzel működésbe lép az önvédelmi rendszer. Szerencsére idejében észrevettem a bajt. Tilla főmérnök szerint is inkább Mányi, a váltásvezető a hibás. Nem lehetek itt mindig, a többi fékházat is nekem kell karbantartanom. Mikor ránéztem a hőmérőre, mintha elvágták volna a lábam. A telefonig sem tudtam elmenni. Úgy éreztem, meghaltam ott csak úgy, állva. Mégis láttam és éreztem mindent. Szerencsére akkor toppant be Mányi. Leállította az emulziócirkulációt, és telefonált, hogy a tartalékból hozzanak hűtött folyadékot.


9.

Az ,,érzem, hogy kezdek istenné válni" gondolata foglalkoztatta dr. Kódát már egy ideje, amikor nap mint nap belépett a rendelőbe, s e gondolat nem kis fejtörést okozott neki. Vespasianus császár jutott eszébe ilyenkor, akinek utolsó mondata kétségeket támasztott benne. Azért mert állva hal meg valaki, tehet ilyen elrugaszkodott kijelentést?

Vespasianus állítólag ,,erkölcsös, igazságos uralkodó volt, aki komoly buzgalommal látott hozzá a züllött birodalom belső rendjének helyreállításához. A nép meg volt elégedve uralkodásával. Azon kevés római császár közé tartozott, akik természetes halállal múltak ki."

Állva meghalni annyi, mint látszólag nem meghalni. Ugyanezt látta a Gladiátor című filmben is, amikor a császárból lett gladiátor a végén, egy még a gonosz elleni végső küzdelme előtt orvul oldalába szúrt tőr sebétől, győztesen ugyan, de mintegy az aljas sors által megsebezve áll ott, mint aki sosem fogja feladni. Közben aztán meghal. Ezt azonban a teste mintha nem venné észre. Úgy áll, mint egy egyensúlyba állított zsák. Ezért késve dől el, a szellem már megszökött belőle, mielőtt az anyag a földre zuhant volna. Talán észre sem vette. Az orvos úgy nevezte e jelenséget, mint a lélek illúziója a test hallhatatlanságáról. Ezért lehetett jogos Vespasianus utolsó mondata – gondolta dr. Kóda –, melyet még a test szorított ki magából, de már az elröppenő lélek bizonyosságával: ,,Érzem, hogy kezdek istenné válni."


***

Melánia egy reggel elsőként lép be a rendelőbe. Lába földbe gyökerezik a látványtól. Egy múlt század végi orvosi rendelő vizsgálóággyal, íróasztallal, műszerszekrénnyel s egy vizsgálóasztallal, melynek a lapja fényes csempékkel ékes, a szélén pedig polc, különféle vegyszerekkel és kémcsövekkel. Odébb mosdótál lavórral és szappannal. S ami a furcsa: mindez aranyból vagy legalábbis bearanyozva. Melánia úgy lépked, mintha lassított filmben járna. Ahogy egyre beljebb ér, ő is lassan aranyozottá válik. Kisvártatva dr. Kóda jelenik meg, ugyanilyen állapotban. Köpenyének kivágásából nyakkendője vízszintesen előre mered, mintha megfagyott volna. Egyre közelít a lányhoz, aki könnyedén kézre áll, és lábait terpeszbe ereszti. A nyakkendő eltűnik a lábak között, Melánia feje pedig az orvos feneke alatt bukkan elő.


***

MELÁNIA: Lassan lüktetni kezd a fejem. Magának is doktor úr?

DR. KÓDA: ...igen. Furcsa ez a reciprok-szexualitás. Egy telefon-kagylóba beszélek, és nem magához.

MELÁNIA: De legalább telefonált. Régóta várom, hogy hívjon. A múltkor már egyszer eltársalogtunk, de akkor csak egy véreredmény miatt tárcsázott fel. És a szedimentáció rossz jelekre utalt.

DR. KÓDA: Szegény Jakus Lelle. Azóta már jobban van. Két napra kiutaltam a Menhely Kertjébe, a nagy vörösfenyő alá.

MELÁNIA: De elkezdett esni az eső, és ő hazament. Ismét egy be nem fejezett terápia, doktor úr.

DR. KÓDA: Óhatatlanul is így van, Melánia. Ha az emberen az érzelmek vagy a fázás lesz úrrá, megáll az idő, s úgy érzi, ideje hazamenni. Akár egy opera-áriában: megáll a cselekmény, s kezdetét veszi a pillanat ábrázolása. Akkor ideje hazamenni. Minden ária egy befejezetlen terápia, hiába végződik tonikai zárlattal. Mert a tökéletesen zárt forma után a tökéletes hiányérzet következik.

MELÁNIA: ...szeretnék magával lenni, de csak úgy, ha maga ezt jobban szeretné, mint Én.

DR. KÓDA: Én még jobban szeretném, ha tudnám, hogy maga mennyire. De akármennyire is, én még jobban. Azt szeretném, hogy jobban szeressem.

MELÁNIA: Én is azt szeretném, doktor úr. Ha jobban szeretne, én még jobban szeretném magát, mint maga engem.

DR KÓDA: Így felszerethetnénk egymást a legmagasabb vörösfenyő csúcsáig.

MELÁNIA: A Jakus Lelle meg ott ülne a tövében a megkezdett befejezetlen terápiájával.

.annyira tisztán hallom doktor úr, mintha itt volna.

DR. KÓDA: Igaza van, mintha itt volnék, Melánia. Én is tisztán hallom magamat. Hiányozni fog, ha leteszem.

MELÁNIA: Ne még, doktor úr. Legyen vonalban, hisz ez a vonal, akár a köldökzsinór. Az éltetőmmel köt össze.

DR: KÓDA: Egy olyan éltetővel, aki kezd állva meghalni? Nagy odaadás kell hozzá. Nekem maga a terápia, Melánia. Még a hangzók is egybecsengenek, hallja? Melánia-terápia. Ezt fel fogom írni magamnak, kedves.

MELÁNIA: Fejezzük be doktor úr. Én fogom előbb letenni, hogy érezze a hiányomat. Én fogom előbb letenni, csak úgy egy hirtelen búcsú után, hogy magában egy gyönyörű hiátus maradjon. Ez is a terápia része. Doktor úr, én nem vagyok egy tökéletesen zárt forma. Mégis űrt fog érezni, ha most leteszem. És holnap, amikor találkozunk, maga fog közeledni hozzám, és én úgy csinálok, mint aki nem tudja, miért. És egészen addig úgy fogok csinálni, míg maga nem kezdi azt hinni, hogy tényleg nem tudom, miért. S amikor tényleg azt kezdi hinni, úgy kezdek majd viselkedni, hogy maga azt fogja hinni, hogy rosszul kezdte hinni.

DR. KÓDA: Kezdek rosszul lenni, ne tegye le most, Melánia. Érzem, hogy kezdek istenné válni, de ne ez legyen a végszó, hogy kezdek.


10.

Ha valaki jóban lehet egymással, akkor az Mányi és Én. Sűrűn találkoznak a Telepen kívül is, hisz Mányi amatőr szavaló, aki megyei szintű versenyeket is nyert a kortalan kategóriában. Ennek ellenére, vagy talán pont a kötelességtudásából kifolyólag, munkáját is lelkiismeretesen végzi. Mindez azért kívánkozik ide, mert Mányi nemigen beszélt magáról a bemutatkozásnál. Most azonban jelen van Én, aki, amint majd meglátjuk, még így szótlanul is segíthet a félig kialakult képet teljessé tenni. A Féktelepen majdnem köztudott, hogy Mányi szüzességét az irodalomnak köszönhetően veszítette el. Ezt ő nem terjesztette, de nem is tagadta, ezáltal egy egészséges fáma született Mányi művészi vénáját illetőleg, amit egy ilyen, az ember életében meghatározó mozzanat is duzzasztani látszott. Edit ugyanis verseket írt, amiket el is küldött egyszer egy ifjúsági irodalmi vetélkedőre. Előzőleg viszont Mányinak olvasta fel ezeket otthon náluk, s hát az elszívott cigaretták, a mentol-likőr, és az elsuttogott versek után a dolgok rendje már csak az volt. Ezzel kapcsolatban tette fel Én-nek Mányi a következő alapkérdést: ,,A dolgok rendje az, hogy kiteljesedjenek. De időben a dolgokból hogyan válnak történések, a kiteljesedésből pedig beteljesedés?" Én erre csak hümmögött egy darabig, majd lassan mosolyogni kezdett. S Mányi számára, azóta is ez a mosoly jelenti a feleletet minden megválaszolatlan kérdésre.


***

KÉTI: Miért könnyű némán közölni, amit nem lehet?

ÉGI: Azáltal, hogy kérdezel, még nem lesz, hogy létezel.

KÉTI: Egyetlen fegyverünk mégis a szó vajon?

HARMA: Ezért van csend.

ÉGI: Aki most beszél, nem mi vagyunk.


11.

A diavetítő kijózanító jelenlétének most egyetlen oka van: a tervrajz. Tilla, Korány igazgató és Térmaró Sándor, a szindikátus elnöke a képernyőre merednek, melyen az előbb említett rajz látható. Miféle ősokból kellett Tillának rátalálnia erre a tervrajzra? Ezt kérdezte Én, aki mint egy árnyék, egy gondolattal később jelent meg hármuk háta mögött. A kérdés elhangzása után, amit egyébként úgy tűnik, meg sem hallottak, egyszerre kezdenek beszélni, s ezért elég nagy hangzavar támad.


***

Tilla azt fejtegetné, hogy véletlenül bukkant fel ez a tervrajz, családi fotók között, mint egy régi irat egy divatos amerikai filmben, vagy mint Bach kantátái egy hentes padlásán. És méghozzá azért, hogy szembesítse őket a múlt nagy kérdéseivel, vagyis a Féktelep tizenkét esztendőre visszatekintő, valós működési rendszerével. Akármennyire is hihetetlen, de e tervrajzon nem láthatók azok a visszaszorító prések, amelyek nélkül a vasbeton platók már régen felszakították volna a határvidék talaját. Ez azt jelenti, vágna a szavába végre Korány, hogy csak a tervrajzon nem látszanak a prések, vagy valójában nem léteznek? ,,Ne legyünk már gyerekek – Korány igazgatóhoz méltóan üvöltözne , hát ezeket ellenőrizzük nap mint nap, javítjuk a meghibásodásokat, hűtjük a haránt-préságyakat és pótoljuk a hidraulikus visszaszorítók olajszintjét. Ennek a tervrajznak semmi köze ehhez a féktelephez." Mert ő, Korány, személyesen lett beavatva e káprázatos newtoni mechanika legapróbb részleteibe is, és szó sem volt arról, hogy a vasbeton platók így, ahogy ezen a rajzon látható, homorúan, mint egy hatalmas tölcsér, helyezkednének el a föld alatt. ,,Nem is tölcsér ez, inkább egy őrült nagy teknő" – ez már Térmaró Sándor hangos véleménye volna, amihez nem szakember lévén még hozzátenné azt is, hogy mintha az égbolt tükörképét látná a föld alatt. Csakhogy ez alatt a ,,tükörkép" alatt – őt meg Korány torkolná le – százegynéhány, deréknyi vastagságú, leszorított titániumrugó feszül. Ezeket pedig csak a jóisten szoríthatná vissza, de akkor is jól meg kéne erőltetnie magát.

– Eljutottunk addig az ősokig, mely nem feltételez semmiféle tudást, gondolja Én, de nála a gondolat azonnyomban szavakká változhat: ,,Választ tehát nem kaptam, véleményt viszont annál többet."


12.

Istenben a tökéletlenségemet feledem. Magamban bűneimet látom, tükörképemben a vágyaimat, hogy a bűneimet feledjem. S ki jönne rá ebből, hogy Isten a vágyaim tükörképe, melyben úgy mártózom meg minden reggel, mint egy tiszta tóban? Ez lehetett volna Tilla első gondolata akkor, amikor Lengő Éva jutott eszébe. Persze nem ez volt az első gondolata, hanem maga Lengő Éva. Aztán, ahogyan lassan kitárulkozott benne a nő által felébresztett világ, Tilla úgy kezdett volna menekülni e világból. Menekülni ettől a már-már érzelmi gubanctól, amely Évához kötötte. Ekkor, szinte védekezésként öltött formát benne az előbbi megfontolás bűnökről, tükörképekről meg vágyakról, és nem utolsósorban a tervrajzról, melyben, Koránnyal ellentétben, ő feltétel nélkül hitt. De ami igazán szöget ütött a fejébe az az volt, hogy ezekkel a mellékgondolatokkal csak jó hosszú kerülőutat tesz egy olyan cél felé, melyet nem is ő tűzött ki maga elé, s amely türelmesen ki fogja őt várni. S ez a cél ismét csak Lengő Éva.

Tilla tudta, hogy szerelmi ügyekben Én-től nem hálás dolog tanácsot kérni, mert Én nem köntörfalaz, s azon nyomban megnyilvánulásra késztetné őt a lány előtt. Ezenkívül el is várná, hogy úgy cselekedjen, ahogyan ő tanácsolta. Különben megsértődik, kiengesztelni pedig szinte lehetetlen. Én csak a saját véleményét ismeri el, mert tudja, hogy egy idő után úgyis neki lesz igaza.

Tilla viszont Én győzögetése nélkül is hitt valamilyen erkölcsben, és azért szenvedett, mert Évától függetlenül, már egy ideje bacchusi bűnökben élt. Saját megítélése szerint úgy vásárolta a különböző alantas élvezeteket, hogy a sorstól, vagy istentől volt kénytelen kölcsönkérni rá minden alkalommal. Vajon meddig adnak még? Abba kell hagynia a kéregetést, mielőtt még kiürül az isteni bugyelláris, különben egy olyan koldus dicstelen sorsára jut, aki már akkor sem kaphat, ha adni akarnak neki.


***

KÉTI: Érzem, bűneimet eltakarják volt vasárnapok.

ÉGI: Isten képtelensége:

Az Embernek Született

Istentelenség-képe.

HARMA: Itt vagyunk, ha kell neki gyengéd emlék.

ÉGI: S habár szilárd talajon,

Mintha esés előtti lebegésben lennénk.


13.

Lengő Bea-Lujza nem is tudta, miért várja annyira a franciákat. Ő tartotta velük a kapcsolatot, s telefonon is beszélt velük, megérkezésükkel kapcsolatban. Erőt vett rajta az a fajta asszonyi izgatottság, mely mindent remegésbe hoz: indítéka az adott probléma, kiteljesedése a világegyetem, beteljesedése pedig a testi elernyedés – fogalmaz majd Én, amikor az ezután következő jelenetben Koránnyal megvitatják ezzel kapcsolatos gondolataikat. Bea-Lujza, a középkorúnak még nem nevezhető hölgy, a tett és a vágyak harmonikus erőterében létezik, erről árulkodik diszkrét, de állandó parfümillata is. Másodszerepben, mint Kéti, a keringő második negyede ő, hangsúlytalan, mégis a középső, az irányítás és irányíthatóság természetes vegyüléke. Ha megszólal, még kisstílű mondatai is erőteljesen hatnak, ahogyan gesztusaiban is ott lappang a tetszésvággyal már csak kacérkodó, természetes hajlékonyság.


***

Lengő Bea-Lujza és Marija Szopotnyikova találkozása Bea-Lujza irodájában olyan két hadvezér szembesülése, akik pontosan tisztában vannak verhetetlenségükkel, ennélfogva kénytelenek összebarátkozni. Olyan összeütközés ez, mely már előre ki van párnázva. A feszültség azonban a játék lényeges eleme: eredeti mivoltában csak egyikük maradhat meg, a másik kényszerpályára kerül. Én eközben úgy tesz-vesz közöttük, mint egy kiöregedett haditudósító.


***

LENGŐ BEA-LUJZA: Tegnap beszéltem velük, azóta már elindultak Párizsból. Ami a fogadásukat illeti, az igazgatóval még nem állapodtunk meg minden részletkérdésben, de számomra már világos: semmi nagy felhajtás. A Féktelepre vezető utat, a leágazástól stílszerűen féknyomokkal fogjuk jelezni, a Jakus Lelle már ki is ment a kisfurgonnal. Aztán egy szerény fogadás a Menhely Kertjében, majd tanácskozás a nyolcas fékházban. Zenevonalat biztosítunk. A franciáknál sosem lehet tudni, hol a határ üzlet és szórakozás között.

SZOPOTNYIKOVA: Remélem, rám ez nem jellemző. Bár néha szeretném magam jobban elengedni.

LENGŐ BEA-LUJZA: Maga könnyen beilleszkedett közénk. Egyet nem tudunk csak, s ezzel nem akarom megsérteni, hogy pontosan miért is jött ide.

SZOPOTNYIKOVA: Pedig tudniuk kéne. A kazanyi Atomfizikai Intézet biztonsági részlege is érdekelt e newtoni erőforrásokra hagyatkozó védelem megismerésében. Sőt, egész Oroszországot érdekli az önök által kifejlesztett rendszer.

ÉN: De mi köze lehet az atomfizikának a newtoni mechanikához?

SZOPOTNYIKOVA: Persze megkérdezhetné, hogy mi köze az atomfizikának a newtoni mechanikához. Hogy kikerüljük a tudományoskodást, csak annyit jegyeznék meg, hogy ez annyit tesz, mintha az iránt érdeklődne, mi közünk nekünk kettőnknek egymáshoz.

ÉN: Nem merek beleavatkozni. Két zsilettpenge csak kicsorbíthatja egymást, és élüket vesztve együtt kerülhetnek a szemétkosárba.

LENGŐ BEA-LUJZA: Nézze, én nem vagyok nagyon okos. Hetes átlaggal fejeztem be a közgazdasági egyetemet, és egy tanáromnak sem voltam a szeretője. Így még fizikailag sem olthattak be azzal a csakis férfiak által respektált fenenagy tudással. Mégis azt mondom, amit maga is gondol: mi nők, a körülöttünk feszülő erők kegyeltjei vagyunk. Úgy úszunk bennük, mint a tengerben az a fóka, amely elhiszi, hogy a tenger csupán miatta létezik. S ezt nem csak hisszük, de tudjuk is: ha mi nem volnánk, erőterek sem volnának. Mert ezek tényleg csak általunk léteznek, hisz ösztöneinkkel kötjük le ezeket. Mi nem szállunk szembe az energiákkal, hanem meglovagoljuk őket. Érti? Így egy idő után olyan harcosokká válunk, akik a kisüléseket észrevétlenül irányítják. A férfiak szexuális kisülése erre csak egy olcsó bizonyíték. Vegye már észre: pillanatnyilag is ránk van bízva az egész Féktelep működése. Csak ezt senki sem látja. A férfiak kizárólag elméletekben és az ezekhez közvetlenül kapcsolódó konstrukciókban élnek, soha nem kérdeznek rá arra az ős okra, amelynek ők csak okozatai, s amely sokkal egyszerűbb, mintsem, hogy tökéletlen legyen. Maga atomfizikus, ezért egy kicsit megfertőződött holmi felszíni ismeretekkel. Maghasadás, energiaszintek, sugárzás. Zsigereiben azonban éreznie kell, hogy mennyi minden múlik épp rajtunk. Mi nem kiszolgálói, hanem feltételei vagyunk minden felszíni tudásnak. Érti? S ha jobban belegondolok, magát nem azért küldték ide, hogy a Nagy Newtoni Visszaszorítást tanulmányozza, hanem azért, hogy végleg megmételyezze azt a látszólagos nyugalmat, amely e Féktelepen uralkodik.

ÉN: A transzvesztitizmus csíráit érzem magamban.

SZOPOTNYIKOVA: .s ha ez így van, ezt a szerepet mért pont rám osztották? Honnan is bírnék én olyan képességekkel, melyek egy tökéletes rendszert a visszájára fordíthatnának?

LENGŐ BEA-LUJZA: Ne nevettessen! Maga a rendszer, kicsiben. Észrevette, hogy néznek magára a munkások, a karbantartók, meg a főmérnök? És azt észrevette-e, hogy akár a mesében a báránynak álcázott farkas, egyre észrevétlenebbé válik a nyáj között elvegyülve?

SZOPOTNYIKOVA: De én nem akarok megenni senkit sem.

ÉN: Lassan a lényegre térünk.

LENGŐ BEA-LUJZA: Nem kell senkit megennie. A puszta jelenléte is elég. Ahogy helyesel egy fejmozdulattal. Ahogy szomorúan mosolyog. Elég, hogy ilyen kedves hanglejtéssel beszéli a magyar nyelvet, s hogy őszintén kíváncsi mindenre és mindenkire. Ezért óvnám magától a Térmaró Sándort, vagy a kifőzde főnökét, az igazgatót, az egészségház személyzetét, a francia delegációt, amelyet most várunk, és az egész Féktelepet, amely kezd fellazulni, elpuhulni, kiengedni, titoktalanodni, nem félni saját magától, megbarátkozni egy végkifejlettel, majd megsemmisülni és megsemmisíteni az egész környéket. És emiatt senki sem fogja magát okolni, még én sem.

SZOPOTNYIKOVA: Nem is okolhat, hisz a saját bevallása szerint, velem együtt birtokolja az erőtereket, s lovagol meg vad energiákat. Akkor viszont nem értem, hogy miért pont tőlem félt itt mindent és mindenkit. Hisz ezek szerint én is olyan párka lennék, mint ön? De éppúgy lehetnék Hamupipőke egyik mostohatestvére is, mint ahogy ön is az. Sőt, egy keringő háromnegyede közül pontosan úgy lehetnék az egyik, mint ahogy, megint csak ön!

LENGŐ BEA-LUJZA: Állj! Egy különbség mégiscsak van köztünk.

SZOPOTNYIKOVA: Kíváncsivá tesz.

LENGŐ BEA-LUJZA: A különbség az, hogy a maga célja a Telep számára kifürkészhetetlen, az én szándékom viszont, hogy ezt a célt felfedjem – ha már minden férfi vaknak tetteti magát itt körülöttem. Maga láthatatlan, és én láthatóvá fogom tenni. Maga nem is nő, csak a nőiesség és a világmindenség fúziója. Egy gyakorlatiatlan elmélet, amely mint egy, a férfiakra ragályos betegség, megfertőzi az egész Féktelepet. De ha a maga titokzatosságára egyszer fény derül, vége az egésznek. S attól kezdve újra én fogom birtokolni a bizalom és a pozitív megfelelés szerepkörét.

ÉN: Szépen túldimenzionálták magukat, mégis kimaradt valami: ha Marija Szopotnyikova titka lelepleződik, mi lesz, ha kiderül, hogy nem is volt titka?

SZOPOTNYIKOVA: Nem értem. Nem értem, mi kivetnivalót lát bennem, pont ön. S az sem világos, hogyan szeretne velem úgy azonosulni – mert szeretne –, hogy közben még messzebb tuszkol magától.


14.

Az előbbiekben nem harcnak, hanem egy önazonosítási kísérletnek lehettünk tanúi. Az önfelismerés mindig idegen személyek, és idegen szempontok függvénye.

A francia delegáció megérkezése is pontosan ezt a célt szolgálja: az általunk már életmódként megszokott Telep újraértelmezése vajon mennyire változtathatja meg az itt élők szemléletmódját? Ilyen kérdések természetesen Én-ben vetődnek fel elsősorban, aki Koránnyal a franciák előtt való bemutatkozásról elmélkedik.

– Ha egy népre kötelezően a szabadságvágy jellemző, akkor az ugyanúgy a szabadság útvesztőibe is torkollhat – Én ezt tudja, hisz jelenvolt Danton és Robespierre nagy vitáján, minek következtében több tízezren valóban a legnagyobb szabadságot, a halált kapták harcuk jutalmául. Mindazonáltal létezik egy olyan történelmi szabadság-gyakorlás, melyben – mint vérig hajtott edzéseken a sportolóknak – minden népnek részt kell vennie, ha az idő háborújában fenn akarnak maradni. A cél egy, az akarat is egy, a győzelem viszont délibáb, mely mindig egy lépéssel közelebb csalogat a semmihez, miközben újabb és újabb problémákat vet fel.

– Vannak időszakok tehát – vélekedik Korány –, amikor nem túlhaladni, hanem megtartani kell az addig elért eredményeket. S ezt gyakran még a legfejlettebb régiók politikusai sem tudják. Mintha a megfontoltság nyugodt erőteréből folyton elragadná őket egy vágtázó mén. Nem egy versenyparipa, hanem egy megvadult ló.

Én erre megint csak hümmög valamit. Hadilábon áll ugyanis a kacifántos képi hasonlatokkal. Inkább úgy gondolja, hogy a franciák előtt való bemutatkozás legyen csak kölcsönös ismerkedés és ne valaminek a bizonyítása, hisz a REZTABOR INC. nevezetű multinacionális cégről, így sem sokat tudnak, csak annyit, hogy a székhelye Párizsban van, s Európa tizenkét országa képviselteti magát benne.

REZTABOR INKORPOREJSN. Mindenesetre tekintélyt parancsoló név ez, mintha egy nemrég világra pattant titán neve volna. Korány meg is borzong egy kicsit, de látván, hogy Én mily szenvtelenül viselkedik, erőt vesz magán.

– Jó, feladjuk nekik a leckét. Nemhogy ilyet, de Féktelepet sem láttak még életükben.

Én azonban még erre is rátesz egy lapáttal, amikor azt mondja, hogy egy olyan jótékony izgalommal kell kezelni az egész vendéglátást, mint ahogyan ezt Lengő Bea-Lujza teszi: indítéknak itt az adott helyzet, kiteljesedésnek ott a világegyetem, beteljesedésnek pedig a testi elernyedés. S Korány itt már gyanít valamit. Bea-Lujza jobban tudja? Jól van, bár beteljesedésnek eléggé földhözragadt ez a testi elernyedés. De legalább nem szerénytelen – véli Korány, s örül, amikor Én erre halványan elmosolyodik.


15.

A franciák természetesen a féknyomokat követik, miután Bea-Lujza telefonált nekik az útvonalat illetően. Megérkezésük a Féktelepre már időszerű lenne, őket várja mindenki. A REZTABOR INC. követei érkeznek is, habár már indulásuk is eléggé rendhagyó volt. Ők ugyanis a regressus infinitivum-nak, az előzmények végtelen sorának a láncszemei. A Megelőző Robbanás során láthattuk már őket, igaz, akkor, mint a kataklizma áldozatai jelentek meg. Persze, ilyen szerepkörben éppúgy részesei voltak az előzményeknek, mint a lehetséges végkifejletnek. Most viszont, az idősűrítmény létrejöttével, egy multinacionális cég képviselői lettek. Az még nem tisztázódott ugyan, hogy az előzményekből hogyan lehet végkifejlet, de az események magukért beszélnek: a franciák csupán visszatérnek, vagy mondhatnánk, állandóan útban voltak eddig is a Féktelep felé. Ez a folyamatos megérkezés a robbanás pillanatától történik, s így kívánatos is, hogy a darab folyamán – ha színpadi megjelenítésről van szó – a delegáció időről időre láthatóvá váljék úgy, mintha éppen útban volna. Egzóduszuk során ruházatuk is cserélődik. A szakadt, vérnyomos jelmezek fokozatosan eltűnnek róluk, s így a halottakból egy idő után jól öltözött cég-képviselők lesznek.

A várakozás, mint alapcselekvés a Féktelepen nem ismeretlen fogalom. Most viszont nem cél nélküli várakozásról, hanem valaminek, vagy valakiknek a kivárásáról van szó. Kivárni valamit, annyit tesz, mint fittyet hányni minden más dologra, ami erre az időszakra esik. Fittyet hányni még az időre is, csak egy dologra összpontosítani, a kivárás tárgyának tényleges megérkezésére. Hisz attól a pillanattól kezdve minden megváltozik. Ha ez nem így történne, az egész várakozás hamis időpocsékolássá – pótcselekvéssé – degradálódna, s többé nem volna kanonikus, a szó bibliai értelmében. A várt pillanat tehát mindenféleképpen el kell, hogy érkezzen, hogy ezzel szentesítse a kivárásra szánt időt.


***

ÉGI: Vannak hiányok, fogyhatatlanok:

Pótolhatatlan lyukak

HARMA: ...Feketék, nagyok:

Égből lecsüngő gigászi falloszok

Gyémánthüvelye lettem

KÉTI: ...És vagyok


16.

A franciákat várva a Telep dolgozói a Menhely Kertjében gyűltek össze, ahová műanyag székeket és asztalokat is vittek. Frissítők, s egy Fékolaj nevezetű likőr került a terítékre, mely a város különleges itala volt. Nárdusgyökérből és fenyőgyantából készült párlat volt ez, bizonyítottan bélrenyheség elleni gyógyhatással. Ezenkívül két szakajtónyi vajalja-pogácsával is kedveskedtek az asszonyok, valamint egy nagy tálca képviselő– fánkkal, amit dr. Kóda felesége küldött. Egy fényképalbum is körbejárt a szakajtóval meg az édességgel együtt. Ezt Én hozta magával.


***

Az egész jelenet mályvaszínű, akár egy régi fénykép. A Féktelep dolgozói ugyanis öntudatlanul egyfajta időtlenséggel vértezték fel magukat most, a franciákra várva, még Jakus Lelle is, habár ő az időtlenséget feltehetőleg idétlenségnek tartaná.

Hangulatában Szinyei Merse Pál Majálisára emlékeztet e kép, természetesen a harsány színek tompított nüánszaival, ha ez így elképzelhető. Meg persze, itt szereplőből is több van, Én-t leszámítva pontosan tíz. Ezen kívül nem a füvön heverésznek, hanem három asztalnál foglalnak helyet. Ezért aztán kár is Szinyei Majálisával összefüggésbe hozni e látványt, habár esetünkben semmi sem történik hiába, még egy rosszul sikerült hasonlat sem.

Én sem véletlenül hozta a fényképalbumot. Tizenkét recés szélű fotó található benne, és mindegyik ugyanazt ábrázolja: a Féktelep dolgozóit, a már megérkezett két franciával, amint négyes csoportokban az asztaloknál ülnek és kedélyesen iszogatnak. Mányi épp egy pogácsa után nyúl, Melániának, akit dr. Kóda figyel mosolyogva, tele a szája, Lengő Bea-Lujza Térmaró Sándorral a kezdődő borulást figyeli, Tillát egy bátortalan kézmozdulat közben kapták lencsevégre, melyet Lengő Éva irányába tett, aki kedvesen az asztalra könyököl miközben Tillára néz, Jakus Lelle behúzott nyakkal, s egy éppen dolgát végző kisgyerek arckifejezésével a semmibe mered, Marija Szopotnyikova poharát szájához emelve csücsörít, másik kezét pedig mintha elegánsan csókra nyújtaná egy elképzelt hódolónak, s végül Korány, a középső asztalnál ülve a két franciához beszél, akik úgy néznek rá, mint egy idegen vallású papra.

A fényképeken, melyekből később mindenki kap egyet, tehát már tizenketten vannak. A felismerés komoly megdöbbenést okoz majd a még csak tíztagú társaság körében, hisz éppen a REZTABOR INKORPOREJSN nevezetű cég két képviselőjére várnak, akik a képeken viszont már ott feszítenek.

Én természetesen nincs a fotón, viszont a jobb felső sarokban látszik, hogy az ég sötétedni kezd. Remélhetőleg a szereplőket nem fogja megzavarni egy hirtelen jött vihar, nem fogja szétzavarni azt a sorsdöntő összejövetelt, melyre a külföldi delegációt várják, s amit maguk között tréfásan, de egyben reménykedve, az Első reggelinek neveznek.


17.

Egy normális fotó mindig a múltat rögzíti. Amennyiben viszont megelevenedhet egy fénykép, azt kizárólag csak akkor teheti, ha a nagyon közeli jövőt ábrázolja. Természetesen ez csak színpadi változata lehet egy olyan eltolódásnak, mely az idő sűrűsödésének következtében jön létre. Így az előzmények, melyek dramaturgiai vágásokkal gyorsítva a végkifejlet felé közelítenek, maguk előtt tolhatják a cselekményt, ami által rövidebb időszakok kimaradása válik lehetségessé. Ezért ábrázolhat egy fotó még be nem következett eseményeket, melyek a feltételezett jövőt tényként kezelve, valósággá válnak.


18.

Tilla így befejezheti azt a mozdulatot, amit a fényképen elkezdett, és végre megvalósulhat egy régen várt gesztus Lengő Éva felé. A lány is moccan, kedvesen elhelyezkedik a széken. A küldöttség – egy férfi és egy nő – tehát már megérkeztek, ott ülnek Korány mellett, aki láthatólag hevesen, de számunkra nem hallhatóan magyaráz nekik valamit. S hogy mit mond, ez egyrészt abból derül ki, hogy a vendégek halkan, franciául ismétlik Korány szavait, mintegy megerősítendő ugyanazt, másrészt viszont ugyanezt a szöveget Tillától halljuk magyarul, aki Lengő Évában találta meg odaadó hallgatóságát. E kétszólamú nyelvi polifóniában megvalósul ugyan egyfajta zeneiség, de semmiképpen sem a mondanivaló rovására. Mindeközben Korány, aki éppen Tilla álláspontját vázolja fel a franciáknak, időnként a főmérnökre mutat, jelezvén ezzel, hogy most nem a saját véleményét adja elő.


***

TILLA: Az én dolgom most az lenne, tudja, kedves Éva, hogy fátylat borítsak az egész tervrajz-históriára. Mégsem teszem, míg el nem meséltem valakinek.

És ne haragudjon, kérem, hogy ilyesmivel terhelem, de úgy érzem, önnek is köze van ehhez az egészhez. Már nem úgy értve, hogy valamiről is tehetne a rendszer működését illetően, de valami szöget ütött a fejembe. Magának elmondom, mert ezáltal én is tisztábban fogok látni.

LENGŐ ÉVA: Mondja csak, főmérnök úr, habár nem hiszem, hogy tudok segíteni.

TILLA: Azon a tervrajzon nincsenek visszaszorító prések. Tudja, ez mit jelent?

LENGŐ ÉVA: Talán azt, hogy ez az egész önmegsemmisítő szerkezet nem tudja, hogy nincs ellenállás.

Vagy más okból kifolyólag nem robbannak ki azok a platók. De valami csak fékezi őket.

TILLA: Hát ez az. A rugókon pihenő vasbeton szörnyek önmagukat fékezik. El tud képzelni egy ilyen hatalmas elemekből összeállított teknőt a föld alatt?

Nézze: ha a boltívre gondol, mi jut eszébe?

LENGŐ ÉVA: Hát a mór építészeti emlékek Spanyolországban. Meg francia katedrálisok magas ablakokkal csipkézett falai. A boltozatos tetőszerkezet. Vagy a kupola.

TILLA: És ebből már rá is jöhetett. Ha már ez Koránynak nem sikerült.

LENGŐ ÉVA: Azt mondta, hogy ezek a platók egy nagy teknőt formáznak meg a föld alatt. Az pedig olyasmi, mint egy kupola. Vagy nem?

TILLA: De igen.

LENGŐ ÉVA: Én nem értek az építészethez meg a statikához, viszont azt hiszem, egyértelmű, hogy a kupolák mitől nem omlanak be. Minél súlyosabb a tetőszerkezet, annál jobban egymásra szorítja a boltozat köveit vagy tégláit.

TILLA: Amelyek így nagy megterhelésnek képesek ellenállni. Az elv nálunk is ugyanaz, csakhogy itt nem a gravitációs erőt, hanem a rugók alulról jövő nyomását kell kibírniuk. Ez a nagyteknő nem más, mint egy irdatlan fordított kupola, mely a föld alól, úgymond befedi az egész határvidéket.

LENGŐ ÉVA: És erre a tervrajz alapján jött rá?

TILLA: Igen, habár a diapozitívon látható műszaki rajzon ez a kupola, vagyis teknő, nagyon sekély. Mondhatnánk, csak egy enyhén homorú, szférikus felület. Mégis, e rajz alapján tervezték meg ezt a Féktelepet tizenkét évvel ezelőtt. Csakhogy a kivitelezésnél titokban kimélyítették, és így már egy olyan fordított kupola került a mélybe, mely önmagától is hatalmas nyomásnak képes ellenállni. Az egészet tehát e rajz alapján tervezték, de ez egy titkos terv volt. Azért is csaltak a kupolát illetőleg. Az a rajz viszont, amelyet a hivatalos munkába lépésünkkor a kezünkbe adtak, majdnem ugyanazt ábrázolta, mint amit én láttam a diapozitívon, csakhogy ezen már a visszaszorító prések is fel voltak tüntetve. Mintha azok fékeznék a titániumrugókat.

LENGŐ ÉVA: Azt hiszem, értem, vagyis csak az nem világos, hogy az eredeti tervrajzon miért nem ez a kupola látható, miért csak ez az enyhén szférikus nem is tudom, mi. Akkor ez mégsem az eredeti.

TILLA: Persze, hogy nem az eredeti. Az a műszaki rajz, amit én azon a dián láttam, csupán egy elrontott hamisítvány. És pusztán véletlenül felejtették le róla a visszaszorító préseket; mert azok valóban nem léteznek.

LENGŐ ÉVA: És ők ezt tudták, és ösztönösen oda sem rajzolták azokat.

TILLA: Igen, önkéntelenül is az igazi tervrajz járt az eszükben, ami alapján dolgoztak. S amit egyetlen itteni szakember sem látott. Ezzel az elrontott hamisítvánnyal viszont a saját igazságuknak a csapdájába estek. .az igazság csapdájába estek.

LENGŐ ÉVA: De főmérnök úr, kik ezek az ők?

TILLA: Hogy kik ezek az Ők? Nem tudom. (Tilla itt nézhet a közönségre is, ha van ilyen.)

LENGŐ ÉVA: Még az elején azt mondta, hogy ehhez az egészhez nekem is közöm lehet. Hogy értette ezt? Hisz mintha az ég szakadt volna rám, úgy érzem magam. Minek és mit is takarítottam én itt eddig? Egy nemlétező munka szemetét? Meg milyen szent cél érdekében kaptak mindnyájan majdnem szívinfarktust, amikor felmelegedett az a hűtőfolyadék? Hetekig csak erről beszélt mindenki. Aztán a nyolcas fékház. És egyáltalán mi az, amit karbantartottak meg ellenőriztek idáig? Azok a visszaszorító prések azok, amik nincsenek? Nem értek az egészből semmit. Vagyis nem szeretnék érteni semmit. Úgy érzem, mintha ettől kezdve nekem kéne visszatartanom ezeket a földalatti erőket. Még sosem voltam ennyire elbizonytalanodva. Ezért is kell megkérdeznem: miért nekem beszélt erről először, Tilla főmérnök úr?

TILLA: Pontosan azért, amit mondott.

LENGŐ ÉVA: Miért?!

TILLA: Mondjuk azért, mert mióta eltávolították az arcáról az anyajegyeket, valahogy tisztább lett az egész. személyisége. Nem is tudom. Habár azok a foltok, mintha égi lenyomatok lettek volna. S ezekkel talán. Mindegy. Így viszont Isten képtelensége helyett egy gyönyörű nő képességét kapta. Na, de nem csak ezért mondtam el ezt önnek.

Valahol Északon született, igaz? Én pedig lenn, délen. Érdekes. Mi ketten egy nagy présbe foghatnánk ezt a tenyérni lápos vidéket, hogy kinyomjuk belőle megosztott lelkét. Alulról, felülről. Hisz maga egy szárnyatlan angyal, én pedig egy szárnyas csődtömeg vagyok. Mégis maga van fölül, én alul. Úgy tűnik, hogy ég és föld. Pedig a kettő: ugyanaz.

LENGŐ ÉVA: Én képes vagyok elbánni sokmindennel, így egyedül is.


19.

ÉGI: Az idő élősködő.

Táptalaja a múlandóság.

HARMA: A múlandóság is élősködő.

Hordozója minden, ami él.

KÉTI: Örök az a berendezett világ,

Hol odaadó szolga a halál!


(A befejező részt következő számunkban közöljük.)