Ninkov K. Olga Mária

Kiállítás a Milekics villában

Vajdasági Magyar Képzőművészek kiállítása,

1952. június 26. – szeptember 30. Palics

Ötven éve, hogy 1952-ben megrendezésre került a Vajdasági Magyar Képzőművészek Kiállítása (a továbbiakban VMKK) a Magyar Ünnepi Játékok (a továbbiakban MÜJ) apropóján és keretében. A MÜJ négy napig, június 26-tól 29-ig tartott, a képzőművészeti kiállítást pedig a rendezvénysorozat első napján, csütörtökön nyitották meg, és két hónapig, szeptember végéig volt látható. A MÜJ seregszemle-jellegű volt. Ennek jegyében kapott helyet a sport, néprajz, képzőművészet, irodalom, színház és zene – kiállítások, vetélkedők, illetve előadások formájában, napszakokra valamint színhelyekre bontva: délelőttönként zajlott a rendezvény nyitó és záró műsora, a könyv és sajtókiállítás, valamint a képzőművészeti kiállítás megnyitója, a magyar egyetemi hallgatók és a kultúrmunkások találkozója s a teniszversenyek. Délutánonként zajlott az atlétikai verseny, a fiatal labdarúgók mérkőzése, a néprajzi kiállítás (a Szabadkai Városi Múzeum földszinti termeiben), színielőadások, az újvidéki rádió népdalhangversenye, vízilabdatorna, úszóverseny, vízilabda mérkőzés, néptánc- és ének bemutató, énekkarok hangversenye. Esténként, a Szabadkai Filharmonikus Zenekar hangversenyét, az újvidéki Szerb Népszínház balett-együttesének előadását, színielőadásokat, irodalmi estet, vízi ünnepélyt, vitorlás felvonulást, tűzijátékot, térzenét és a tábortűzet lehetett megtekinteni, de táncolni, vigadni is lehetett. Már kedden mindennapos népművelési szeminárium is kezdetét vette, olyan előadási témakörökben, mint a népegyetem, könyvtár, irodalom, a szocialista kultúra és a nemzeti kulturális örökség, néprajz, amatőrszínházak és a képzőművészet. A színhelyek Szabadkán (a stadion, a múzeum, a Népszínház és a Városháza közötti Szabadság tér, a Népkör, a zeneiskola udvara), és a várostól, valamint a magyar-jugoszláv határtól csupán tíz- és huszonvalahány kilométerre levő régi fürdőhelyen, Palicson lettek kijelölve. Nyár lévén, Palics nagyszerűen megfelelt a soknemű igényeknek, mert vasúttal és villamossal is elérhető volt, nyári színpaddal, az amatőr színház épületével, mozival, teniszpályával rendelkezett, azon kívül állatkert, kiállító terem, strand, és a sportoláshoz is megfelelő víz állt a résztvevők rendelkezésére, azonkívül a gyönyörű parkban, a sétányok mentén éttermek, cukrászdák húzódtak meg, és még posta, gyógyszertár, egészségügyi szolgálat, valamint meleg- és iszapfürdő is működött a növekvő település tóparti részén. A színhelyeket feltüntető térkép már a Magyar Szó első oldalán is megjelent 1952. VI. 21-én, de az ünnepség idején is hozzáférhető volt az információs irodában.

A rendezvényt példás „marketing” hadjárat előzte meg főleg a magyar sajtón keresztül. Vajdaság magyarnyelvű napilapja a Magyar Szó, egy hónappal előbb, tehát májustól szinte minden nap valamilyen módon megemlékezett a fontos eseményről, féloldalas interjúk, felhívások, információk formájában, sokszor az első oldalon. Közvetlenül előtte mellékletként komplett műsorfüzetet jelentetett meg.¹ Ezenkívül, például a zentai járásban (és még bizonyára másutt is), június elején előadásokat rendeztek a Palicsi Ünnepi Játékokkal kapcsolatban.² A MÜJ plakátokból minden vajdasági helyre küldtek tekintet nélkül arra, hogy éltek e ott magyarok³. A magyar nyelven nyomtatott kettőszáz-egynénány oldalas Magyar Ünnepi Játékok című kiadványt szláv nyelvű újságok is reklámozták, csalogató tárgysorsjátékkal⁴(1 kép. Hrvatska Riječ, Subotica, 1952.VI.20.). Az ünnepséget 50% vasúti kedvezmény kísérte, valamint gazdasági hét, amely alatt a szabadkai üzletek árcsökkentéseket vezettek be. Lehetett olcsón kerékpár gumibelsőt vagy utazóbőröndöt is venni. A vendéglátóipar természetesen fontos része volt mindennek, ebédet szolgáltak fel olcsó áron, a cukrászdákban pedig reggelit. Mindenről információs irodák nyújtottak pontos útbaigazítást.

Ne feledjük, a rangos esemény a II világháború utáni felépülés folyamatában történt, csak nyolc évvel a háború befejezését követően. A rendezvény nemzeti sajátosságáról és előzményeiről már többször is szó esett⁵, s külön tanulmány is született, mellyett éppen itt, az Üzenetben olvashattunk.⁶.

A MÜJ keretében sorra kerülő vajdasági magyar képzőművészek seregszemléjének külön rendezőbizottsága volt, melynek tagjai: Almási Gábor (1911–1994), szobrász, Ivanyos Sándor (1922), tanár és Szilágyi Gábor (1926), tanár (Szabadkáról); Ács József (1914–1990) festő (Zentáról); B. Szabó György (1920–1963), főiskolai tanár (Újvidékről); Herceg János (1909–1995) író (Zomborból); Sáfárny Imre (1928–1980) festő, rajztanár (Ókérről). A rendezőbizottságnál nagyobb rendezőerővel bírt a birálóbizotság, melyben ismétlődött néhány előbbi név, úgy, mint Ács Józsefé, B. Szabó Györgyé, Herceg Jánosé, és bővült két új taggal: Hangya András (1912–1988), festővel Zágrábből, és Milan Konjivić (1898–1993), zombori festővel. A felsoroltak közül már csak ketten élnek, Ivanyos és Szilágyi. Az ő elbeszéléseik, valamint más adatok és következtetések alapján úgy tűnik, ennek a kiállításnak „fő kurátora”, koncepciójának meghatározója B. Szabó György volt. Ezért érdemes egy kicsit bővebben megismerkedni vele: B. Szabó György 1920. augusztus 30-án született Veliki Bečkerek / Nagybecskereken, melyett 1935-46 között Petrovgadnak, majd Zrenjaninnak neveztek el. Ezért, már tizenéves fejjel felvette, 1945 után csak „B” -vel jelölte a Becskereki előnevet. „Házmesterlakásban lakik a jövő egyik csodás ígérete” – írták róla 1935-ben, amikor rajztehetségét felfedezték.⁷ Az őstehetségek 1936-os újvidéki tárlatán mutatták be először rajzait, majd 1938-ban Szabadkán. Ezzel egy időben kezdet el írni is: 1938-ban Ismerjük meg városainkat, falvainkat cserkész ihletésű címmel,⁸ 1939-ben pedig a jugoszláviai magyarság szaporulatának kérdéséről⁹, valamint az Erdélyi irodalom tanulságai-ról¹⁰. Kitűnő eredménnyel érettségizett 1940-ben. Ugynaz év őszén beiratkozott a zágrábi egyetem művészettörténet szakára, de csak valamivel több mint egy szemesztert töltött ott. A háború nem kedvez a nyugodt és módszeres egyetemi tanulmányoknak – írják erről később retrospektív tárlatának katalógusában.¹¹ Utána beiratkozott a budapesti egyetem magyar nyelv és irodalom szakára, de párhuzamosan művészettörténetet is hallgatott.¹² Mielőtt elhagyná Budapestet, 1943-ban több alkalommal publikálják írásait a délvidéki képzőművészekről.¹³ Korai halálakor ezt írják róla: „A forradalom és a történelmi események akadályozták meg a továbbtanulásban. Bánátban kapcsolatba kerül az illegális pártmozgalommal, és Zrenjanin felszabadulása után az elsők között sietett munkájával és tevékenységével részt venni az újjáépítésben.”¹⁴ Mielőtt 1946-ban kinevezték előadónak az újvidéki Tanárképző Főiskolára, Észak-Bánát Egységes Népfelszabadító Frontja grafikai és képzőművészeti előadója volt szülővárosában, ahol 1945.május elsejére – az egész országban az elsők között – megszervezte az antifasiszta alkotók tárlatát, majd miután május 15-én megválasztották a petrovgrádi (Becskerek) magyar Közművelődési Közösség alapító titkárává, agilis művelődési szervezővé vált. Ilyen minőségben rendezte meg 1945 szeptemberében a petrovgrádi Városi Múzeumban a vajdasági képzőművészek első háború utáni tárlatát.¹⁵ Erről írt is.¹⁶ Közben a város igen tevékeny küldötteként tagja volt a Vajdasági Magyar Kultúrtanácsnak, illetve igazgatóbizottságának és titkárságának is. Így került Újvidékre tanárnak. Továbbra is fáradhatatlan és kedvelt előadó maradt, művészetnépszerűsítő, közéleti munkás, de módszeres kutató is, meg nem alkuvó vitázó, kritikus, író, illusztrátor és grafikus. Jelentős irodalomkritikai munkássága, mely több kötetben jelent meg, máig irodalomtörténészek kedvelt olvasmánya, képzőművészeti hagyatéka pedig a vajdasági és magyar művészettörténet nem csak elkerülhetetlen, de kimagasló része is. Művészettörténeti működésének egyik letéte a témánkat képező kiállítás.

Abban az időben, amikor a palicsi Magyar Ünnepi Játékokra folytak az előkészületek, tehát 1952-ben B. Szabó György érettségi biztos, a képesítővizsga miniszteri küldötte. Juhász Géza utólagos megjegyzése alapján „azt a feladatott kapta, hogy az érettségi biztos teendői mellett gyűjtse az anyagot a Játékok keretében rendezendő képzőművészeti kiállításra"¹⁷ Ebből nem derül ki, hogy ő a kiállítás, és a játékok kezdeményezője, azonban egy másik adat e mellett szól. A MÜJ egyik aktív részese, Olajos Mihály, nem emlékszik pontosan kinek az ötlete volt az ünnepi játékok megszervezése, de ő Ernyes Györgytől hallott róla először, aki annak idején B. Szabó Györgyre hivatkozott.¹⁸ Annyi bizonyos, hogy a képzőművészeti kiállítás arculatát, illetve koncepcióját ő határozta meg – többedmagával. A bírálóbizotság tagjait is lehet ő ajánlotta, hiszen ismerte őket, és értett hozzá. A fersoroltakon kívül három fontos tényező is alátámasztja ezt az elgondolást: 1.) Az előkészületek során ő nyilatkozik a képzőművészeti kiállítással kapcsolatban, ami a Magyar Szóban Első Kísérlet a Vajdasági Magyar festők anyagának egybegyűjtésére cím alatt jelenik meg.¹⁹ Ebben elmondja a kiállítás koncepcióját, amit-, 2.) A MÜJ-ra megjelent kis könyvben tagoltabban meg is ismétel, a többi témakör írói között ²⁰. 3.) Ő nyitja meg a tárlatot, megnyitó beszéde is megjelenik teljes egészében.²¹

Mindezekben a következőeket fejti ki: Ez a kiállítás a vajdasági magyar képzőművészet eddigi eredményeit – fejlődési útját, törekvések és irányok harcát, valamint néhány kiemelkedőbb vajdasági magyar művész munkásságát – hivatott bemutatni. Ennek érdekében a kiállítás anyaga tartalmazza a világháborúk előtt működő vajdasági származású magyar festők műveit (Than Mór, Eisenhut Ferenc, Juhász Árpád, Kálmán Péter), a két világháború közöttiekét (Farkas Béla, Bicskei Péter, Várkonyi József, stb.), és a kortársakét, melyek három festőgeneráció tagjai: a legidősebbek Oláh Sándor, Hustvéth, Ruzsicska, és Csávosi, a középnemzedék Hangya, Ács és Almási, a legfiatalabbak pedig Sáfrány és Petrik. Külön termet kapnak az amatőrök – de csak egy-egy alkotással szerepelnek. Vendégekként a vajdaságon kívüli jugoszláv magyar művészek közül is néhányan meghívót kaptak, úgy mint Pandur Lajos, Gábor Zoltán és Bezerédy Lajos. „Az egybegyűjtött anyag értékére való tekintettel, a rendezőbizottság úgy határozott, hogy külön katalógust ad ki” – írja B. Szabó, aki maga is kiállít a középnemzedék tagjaként.

A katalógusban termenként, illetve a tornácon és vitrinenként szerepelnek a kiállítók nevei a fontosabbak életrajzi adatokkal. Az amatőröknél csupán a származási helyüket jelölik, valamint az alkotások adatait: cím, tehnika, méretek és származási hely.

50 alkotó, 125 alkotása van a katalógusban regisztrálva. A kiállított alkotások száma utal a bírálók által értéksebbnek tartott szerzőkre /lásd a táblázatot/ . A legtöbb (3-5) képpel a következő alkotók szerpelnek: Juhász Árpád, Kálmán Peter , Eisenhuth Ferenc, Tóth József, Pechán Béla, Pechán József, Farkas Béla, Husvéth Lajos , Almási Gábor, Oláh Sándor, Ács József, B. Szabó György, Hangya András , Sáfrány Imre, Ivanyos Sándor, Petrik Pál, Eszter József , Kubát József. Ide lenne sorolható még Than Mór is, akitől nyilvánvalóan nem találtak megfelelő, kisméretű táblaképet, amit a két megjelölt alkotás is bizonyít: Attila lakomája freskó a bpesti Vigadóban, és Újoncok búcsúja a M. Nemzeti Múzeum tulajdonából; s azon kívül olyanok is, akiket egyáltalán nem állítottak ki, mint például: Jakobey Károly (Kula, 1825–Budapest, 1891) a bácskai származású templomfestő, akinek több művei is megtalálható vidékünkön [a szocialista időszak vallás ellenes szemlélete tükröződik Tóth József ferences barátot ábrázoló fa szobrocskájának szövegprezentációjában a 7 Nap első oldalán: „A fiatalon elhunyt zentai szobrász egyik legérettebb alkotása az egyház képviselőinek kétszínűségét, cinizmusát leplezi le”.²²], Baranyi Károly (Újvidék,1894 – Újvidék, 1978) szobrász; Csincsák Elemér (Szabadka, 1893 – Budapest, 1944), festőművész, Balázs G. Árpád (Felsőtőkés, 1887 – Szeged, 1981) festő és grafikus – aki abban az időben Szegeden tartózkodott; Glid Nándor (Szabadka, 1924 – Belgrád, 1997) szobrászművész, Boschán György (Szabadka, 1918 – Belgrád, 1984) festőművész. A Vajdaságból elszármazott, vagy idevetődött jelentős alkotók sorából hiányzó művészek, feltehetően különböző alkalmatlanságok, vagy saját elutasítás miatt maradhattak ki, mint ahogy a kevesebb művel szerepeltetett kiállítók között is bizonyára akadtak ilyenek. A kevesebb alkotással bemutatott alkotók: Fekete László, Bicskei Péter, Várkonyi Péter, Nagyapáthy Kukac Péter, Eich Berec János, Aczél Henrik, Mesterházy Kálmán, Boldizsár János, Lenkei Jenő, Geréb Klára, Ruzsicska Pál, Csávosi Sándor, Bezerédy Lajos, Eszter József, Pandur Lajos, Kovács Sztrikó Zoltán, Szilágyi Gábor, Klein Péter, Vál András, Bob Emil, Vinkler Imre, Pfeifer Károly. Az amatőrök között szerepeltek: Hubai Pál, Wanyek Tivadar, Blahó József, Halmai Ibolya, Melár Lajos, Dévics Imre, Zsadányi Lajos, Tóth Károly, Kubát József, Németh Horn Teréz, Szilágyi László, Vass Kálmán.

Ez a csoportosítás, amely még a kiállított alkotások számában és az életrajzi adatok ismertetésében is különbséget tesz a kiállított okleveles, illetve iskolázott alkotók és az amatőrök között, ha mai szemmel nézzük teljesen logikus és szakszerű, s mégis a mai hasonló jellegű (és néha más) kiállítások ezt a vívmányt nem alkalmazzák, egyesek pedig csodálkoznak, hogy esetenként, az akadémiát is megjárt művészek nem szívesen állítanak ki a műkedveklő – ám nálunk kiskirályok pozícióját élvező, komerciális piktorokkal. Persze, a szelektornak mindig számolnia kell a nem éppen kellemes következményekkel. Íme, B. Szabó György esetében hogyan történt, pontosabban mit kapott Kovács Sztrikó Zoltánt karikatúrájában a Magyar Szó egyik számában: (2.kép. Kovács Sztrikó Zoltán: Készül a kiállítás. Magyar Szó, 1952. VI. 2.) a képen, mely ,,B. Szabó Györgynek megbecsüléssel” lett ajálnva, a háttérben a palicsi víztorony, valamint különböző feliratú (,,okleveles művészek”, ,,oklevéltelen festők”, ,,iparművészek”, ,,címfestők”, ,,mázolók”, ,,másolók”) pavilonok láthatóak, az előtérben pedig az egyik oldalon B. szabó György kérdezi: ,,Mit akar maga jóember azzal az óriási képpel?”, a másik oldalon, meggörnyedve, a hátán egy nagy festményt cipelve Kovács Sztrikó áll, a következőket válaszolva, oklevéltelen festőként feltüntetve: ,,Hát kérem szépen, én 'örök amatőr' vagyok és ha már csak egyetlen képpel szerepelhetek, az az egy legalább legyen kiadós!” Mint tudjuk, Kovács Sztrikó valóban egy képpel szerepelt a kiállításon. 

A katalógus a maga korában és az itthoni viszonyokhoz képest korrektnek mondható, annál is inkább, mivel egyes szerzőkről máig alig van bővebb információnk. Kevésbé zavaró az a néhány apró hiányosság, vagy félreírás, ami az életrajzi adatokkal kapcsolatos. Például: Almási Gábor születési helye nem Kanizsa hanem Tótfalu, Várkonyi József festőnél hiányzik a születés és elhalálozás helyének megjelölése – úgyszintén Aczél Henriknél, akinél viszont az elhalálozás időpontja téves: nem 1917, hanem 1946. Hiányzik Pechán József elhalálozási éve (1922). Téves az az adat, miszerint Farkas Béla Szabadkán született. Ennyi belefér.

A katalógus megnevezi a kiállított tárgyak tulajdonosait is abban az esetben, ha az alkotások nem a szerzők tulajdonából kerültek elő. Így vajdasági magánszemélyek egész sora szerepel – közöttük ismert műgyűjtők is, mint ifj. Joca Vujić²³ Zentáról, Blaško Vojnić Szabadkáról, dr. Jovan Milekić Palicsról, aki a kiállítás otthonadója is; de hivatalos intézmények is előfordulnak: pl. a zombori, a zentai, és a szabadkai Városi Múzeumok, valamint a szabadkai Városi Zeneiskola. Ma, amikor úgy kell nyomoznunk egyes szerzők, vagy képek után, ezek az adatok jó szolgálatot tesznek. Az már csak e szöveg szerzőjének álmodozása, miszerint jó lett volna, ha minden szerzőtől egy kiállított alkotást közgyűjteménybe helyeznek..   

Az alkotások az elvárások ellenére sem tobzódtak szocrealista témákban, ami bizonyára szintén B. Szabó érdeme. Tájképek, csendéletek, arcképek, sőt aktok is előfordulnak, az érezhetően potenciált következő című alkotások között: Aratás, Aratók, Falurészlet, Hajóvontatók, Munkás, Kalászszedők, Majális, Munkásnő, Aratási ünnep, Pionírok a könyvtárban, Menetelés a halálba, Május elseje, Szegényember kamrája. Az is elmondható, hogy az alkotások túlnyomó többsége figuratív, hiszen az absztrakció abban az időben még csak szűk réseken keresztül volt tettenérhető – s a modern vonulatok inkább, az ekszpesszív vonalkezelésben, s intenzívebb, tiszta – fauvista színek alkalmazásában nyilvánultak meg (lásd: művésztelepeink munkássága). A reprodukált alkotások alapján, ebbe a csoportba B. Szabó és Hangya, valamint Ács, és Sáfrány tartoztak – kicsit az idősebb példaképek Milan Konjović és Petar Dobrović stílusában. A modern áramlatok vidékünkön való úttörésére, harcára jól rávilágít a körülötte folyó itthoni vita. A katalógusban csupán két alkotás reprodukciója látható, két kortársé az alkalomhoz illően: Hangya András egy emberkínzási jelenetet ábrázoló grafikája, mellyel a katalógus szerkesztője a közvetlen múltra utal, pontosabban a kommunisták megkínzására, és a másik Almási Gábor József Attila gipsz mellszobra, amellyel az alkalom nemzeti jellegét kívánja illusztrálni. A kiállítottak közül még néhányat reprodukáltak, a szokásos értékelő szöveggel a már említett alkalmi könyvecskében: Oláh Sándor Szabadkai utca, Bosán György Iloki falak (Bosán György nem állított ki, feltehetően csak a bírálóbizottság szerette volna ezt nagyon. A tárlatra készülve az alkotók közül csupán B. Szabóval mint szervezőt, és Bosánnal készül interjú.²⁴ Ebből kiderül, hogy a kiállításra felkérték, de már az interjúnak is nehézkesen tesz eleget), Ács József Falusi út és Hangya András egy rajza. A kiállítást kísérő sajtóvisszhang során, a cikkek illusztrációiként jelent meg még néhány kiállított mű fotója a 7 Nap hasábjain:²⁵ Eisenhut Ferenc Gül Baba halála, Ács József Alsó Tiszapart, Petrik Pál Petőfi utca, Oláh Sándor Pionírok a könyvtárban, B. Szabó György Önarckép, Sáfrány Imre Juhász Géza arcképe; a Magyar Szóban²⁶ - Csávosi Sándor Aratási ünnep-e, Almási Gábor Korsós nője és Husvéth Lajos Tavasz felé című festménye. Ezek a reprodukciók azért is fontosak, mert ma már egyes kiállított alkotások sorsa kifürkészhetetlen, s szinte lehetetlen a nyomukra bukkanni. Másrészt a kiállítás vizuális megörökítésének szükségességét illetően intő példa a mai tárlatrendezők számára.

A Magyar Ünnepi Játékok könyvecskében, Festők, szobrászok címen, B. Szabó György hat kisebb részre bontva ír a vajdasági magyar képzőművészet jellegzetességeiről, a kiállítás előzményiről, valamint több kiemelkedő alkotóról.²⁷ Észrevételei, habár néhol kritika alá vethetők, kutatástörténetünk fontos része: „A vajdasági magyar képzőművészetet a kisebbségi élet első korszakában főleg a 30-as évekig, a teljes elzárkózás jellemzi, mind az európai, mind a jugoszláv népek a hazai művészi törekvésekkel szemben. A részvéttelenség, elzárkózás, közöny, sőt ellenszenv a jugoszláv népek képzőművészeti törekvései iránt, éppen amikor itt a modern nyugati irányzatok egyre nagyobb tért hódítottak (főleg a francia expesszionista és postexpresszionista irányzat) – szubjektív és objektív okokra vezethető vissza. (¼) A vajdasági magyar képzőművészek első összefogása 1923-ban történt. Szabadkán megalakult a 'Vajdasági Képzőművészek Egyesülete'. Ez a képzőművészeti érdekszövetség feladatául tűzte ki a képzőművészek anyagi megsegítése mellet a képzőművészet népszerűsítését is. Mégis, hatásosabban működtek e tekintetekben a vajdasági magyar kultúregyesületek, mint például a zrenyanini Magyar Közművelődési Egyesület, amely 1931 nyarán Zrenyaninban meg szervezte az első vajdasági magyar művésztelepet, amely az első komoly összefogást jelentette.” Megemlíti még a többi 30-as évekbeli fontosabb eseményt és jelenséget is, ami egyedülálló és kompetens összefoglalója a vajdasági magyar képzőművészet e korszakáról.²⁸ Felhívja a figyelmet az 1938-ban megrendezett szabadkai kiállításra – ahol jómaga is részt vett, s amely a fiatal nemzedék fellépését jelentette a szabadkai Magyar Olvasókörben, változásokat hozva magával: egy új korszak nyitását jelentette – nyitást a modern irányzatok és a jugoszláv művészterek felé. A harmadik korszakot e nemzedék és még néhány fiatal háború utáni felléspében látja. Leszögezi: „A kiállítás 50 kiállító művész, 125 műtárgy, közel 100 év művészi törekvéseinek keresztmetszetét a szocialista Jugoszláviában sikerült először megtenni, egybegyűjteni a vajdasági magyar művészet százesztendős termését. Mindezt azért, hogy szembenézzünk nemzeti kulturörökségünk problémáival a képzőművészet területén is, felmérjük a megtett utat, leszámoljunk a legendákkal, és meghatározzuk helyünket, szerepünket – a magyar alkotóművész helyét és szerepét a szocialista hazában¼Ez a kiállítás többet jelent egy művészi élménynél.”²⁹

A kiállítás délelőtt 9 órától este 8 óráig volt megtekinthető a MÜJ alatt.[30] A rendezőbizottság egyik tagja, Ivanyos Sándor a szabadkai gimnázium akkori rajztanára vállalta a gondnok szerepét, hiszen a tárlat szomszédságában lakott.[31] A kiállítás a palicsi állatkert közvetlen közelében levő Milekics galériában került megrendezésre. Ezt a hosszú, tárlatokra alkalmas pavilont a háború előtti bankigazgató és kiváló műgyűjtő, Dr. Jovan Milekić – aki maga is kölcsönzött képet a kiállításra – építette, palicsi villája mellé, a közismert Bácskai Múzeumának céljaira, amely sajnos rövid időn belül becsukta kapuit.[32] Ebbe a kiállító terembe hordták a MÜJ-re összegyűjtött alkotásokat, amelyeket azután a bírálóbizottság tagjai rendeztek kiállítássá. Ivanyos tanár úr még arról is gondoskodott, hogy a későbbiekben egyik tehetséges diákja, névszerint Ládi István naponként kijárjon a tárlatőr szerepében. Ládi felnőttkorában a Magyar Szó filmrovatát szerkesztette és írta, valamint egy könyve is megjelent a filmről. Művészeti érdeklődését valószínűleg Ivanyos tanár úr is észrevette, s nem véletlenül választotta a kiállítás teremőrének.

A kiállítást nem csak méltó beharangozás, hanem méltó visszhang is kísérte. Az újságok, a MÜJ minden rendezvényével kapcsolatban természetesen legelőször a politikusok szereplésével, a dogma kifejtésével voltak elfoglalva. Csak utána láttak napvilágot az adott tárgykört szakmailag is méltató írások. Szláv nyelvű újságokban is hírt adtak róla. Az Újvidéken megjelenő Slobodna Vojvodina a követhető főcímet adta beszámolójának: A hazánkban élő magyar festők a más nemzetiségű festőinket hasonló törekvések fűzik,[33] amit különben B. Szabó György is hangoztatott írásaiban, valamint megnyitó beszédében. Habár a kiállítás június 26-án nyílt meg, a médiavisszhang július 6-án vette igazi kezdetét. Az akkor még Újvidéken székelő vajdasági magyar hetilapban, a 7 Napban három héten keresztül Művésztalálkozó címen, a kiállítókat és a zsűritagokat szólaltatták meg. A kortárs művészetkedvelő, és a későbbiekben – kutató Gajdos Tibor szerint ez újszerűnek hatott.[34] Ez a „művésztalálkozó” a művek által konfrontált alkotókat szólaltatta meg, de egybe is fogta őket. Ennek alapján, egyesek szerint az ünnepi játékok legnagyobb sikere és legreprezentatívabb értéke a kiállítás volt.[35] Így B. Szabó György, abban látja a kiállítás értékét, hogy egy művészettörténeti genezist tudtak bemutatni. Szerinte, az élők közül Hangya és Almási a legjobbak. Sáfrány Imre a kiállítás jelentőségét abban látja, hogy az első átfogó jellegű. Hangya András szerint jó, mert különböző irányzatok vannak jelen így mindenki ízlése ki van elégítve. Ács József konstatálja, hogy a közönség nagy részéhez még mindig a fényképszerű alkotások állnak közel. A kérdéskörben egy héttel később[36] Oláh Sándor szólal meg, a színhelyet jobbnak tartja egy plein eir szabadiskolának, mint kiállításnak; Milan Konjivić mint zsűritag kiemeli Petriket, Sáfrányt, B. Szabó Györgyöt, és Oláhot. A harmadik részben megszólaltatottak között Almási Gábor elítéli az absztrakt művészetet, mert dekadens forrásból fakad, de megállapítja, hogy ugyanakkor az absztrakt törekvések nem mindig dekadensek. Illusztrációknak önarcképek – a második részben Husvéth Lajos és Oláh Sándor önarcképei, a harmadikban Iványos Sándor önarcképe, Oláh Almási Gábort ábrázoló arcképe, és Ács József Munkásnő című rajza jelent meg. A sorozat igazi képbemutatóval zárult a kiállítás ötödik hetében, ugyancsak a 7 Nap hasábjain.[37] Itt a következő képek szerepeltek: Eisenhut Ferenc Gül Baba halála, Ács József Alsó Tiszapart, Petrik Pál Petőfi utca, Oláh Sándor Pionírok a könyvtárban, B. Szabó György Önarckép, Sáfrány Imre Juhász Géza arcképe.

Az utóbbi képről nemrégiben, Sáfrány halálának huszadik évfordulója kapcsán írott Bela Duranci szövegre reagálva, a lefestett alany, Juhász Géza irodalomtörténész és pedagógus a 7 Nap oldalain vallott: ,,¼Szilágyi Gábor és Sáfrány Imre egy évvel utánam, 1949-ben szerzett rajzanári oklevelet az újvidéki Pedagógiai Főiskolán¼1952 júniusának egy estéjén mi hárman, 'Gebisz', 'Mestro' meg e sorok írója, úgy fiatalosan 'kirúgtunk a hámból'. Miután ital után járva, már a vasútállomás éttermébe is megfordultunk, az én lakásomban kötöttünk ki. Én éppen 'szalmaözvegy' voltam, a másik két barátom meg még nőtlen, s így ott folytattuk az iddogálást, szórakozást. Hogy milyen anyaggal és rajzeszközökkel, bizony már nem tudom, de mind a ketten hozzáfogtak, hogy engem lerajzoljanak. Imrének valami alighanem sikerült is, s az egyhamar megjelent a Magyar Szóban! Imre azonban ezt nem hagyta annyiban, hanem másnap délelőttre randevút beszéltünk meg a Tanítóképző könyvtárában, amelyet én vezettem ¼Imre valahonnan teremtett egy lapot, s valami szerszámot is, majd átment az iskola (gimnázium épülete) közelében levő festékes boltba¼Leültetett engem egy természetes pózba, valamilyen kartondarabra ráillesztette a rajzlapot, s mindezt rákapcsolta egy kottaállványra. Persze, 40-50 perc után, ez a 'természetes póz' is már-már elviselhetetlennek bizonyult. Tartottunk is többször szünetett¼ És akkor¼Valamikor a déli órákban belépett a könyvtárba B. Szabó György volt főiskolai processzorom, most már meghitt barátom. S hogy került oda? Ő volt a képesítő vizsga miniszteri kiküldöttje, mégpedig azért, mert javában folytak az előkészületek a Magyar Ünnepi Játékokra. Gyurka azt a feladatot kapta, hogy az érettségi biztosi teendői mellett gyűjtse az anyagot a Játékok keretében rendezendő kiállításra. Nagy érdeklődéssel és szakértelemmel vizsgálta az Imre készítette majdnem kész portrét, olajfestményt. Úgy a keze fejével – nem a tenyerével! – végigsimította a képet az állam alatt, a nyakamnál, s ezt mondta: 'Imre, ezt itt még dogozza ki, fejezze be, s megy a festmény a kiállításra!' Minden így is történt, s a kiállítás végeztével Imre barátom nekem ajándékozta a festményt.”[38]

Közben, a Magyar Szóban, Gondolatok és jegyzetek képzőművészetünkről címen B. Szabó György „szubjektív beszámolója a palicsi tárlatról” írása jelent meg két részben.[39] Itt, B. Szabótól egy kicsit módosítva ugyanaz hangzik el, amit a MÜJ kísérő könyvecskéjében is olvashatunk. Az első rész illusztrációi a legfiatalabbakhoz tartozó Sáfrány Imre sikeres művész portréi három szabadkai résztvevőről: Ivanyosról, Szilágyiról és Kubátról, a második résznél pedig három kiállított alkotás reprodukciója látható: Csávosi Sándor Aratási ünnep-e, Almási Gábor Korsós nője és Husvéth lajos Tavasz felé című festménye. Ami viszont ezt a publikációt még érdekesebbé és értékesebbé teszi, az az írások mellett megjelenő egy-egy karikatúra, ami a kiállítás körüli képzőművészeti polemikára világit rá. Így, B Szabó írásának első részében Kovács Sztrikó Zoltán, diplomás fizikatanár és a Magyar Szó illusztrátora és karikaturistájának rajza jelent meg (3 kép. Kovács Sztrikó Zoltán: „A palicsi képkiállítás rejtélye”, Magyar Szó 1952.VII.24.). Ebből kiderül, hogy a kiállításon már az absztraháló, modern törekvések is megjelennek. Sztrikó Sáfrány képeire utal, aki fiatal szerzőként, könnyebben támadtató, a már idősebb, többet megélt és tevékenykedők által. Hozzá kell tenni, a bírálóbizottság Sáfránytól öt képet, míg Sztrikótól csak egyet állított ki. Sztrikó igen durván fogalmaz: a jelenetet Sáfrány képe elé helyezve, Sáfárnyt, magát kalapáccsal fején ütögetve ábrázolja, önmagát pedig Picasso képeket tartva, nyelvét hányásra nyújtva, a következő szöveggel: ,,Picasso: Eddig azt hittem, én vagyok a legabsztraktabb¼Ugyan, mondja meg már, mit ábrázol ez az 'elvont' kompozíció! / Sáfrány: Én magam is éppen azon töröm a fejem. Tulajdonképpen öntől vártam magyarázatott, mester. De ha már ön sem tudja, majd csak megfejti valaki a palicsi látogatók közül.” B. Szabó György, akit Sztrikó mint tudjuk, már a kiállítás előkészületei közben hasonlóan kritizált, írásának e első részéhez, felkérte Sáfrányt a művész portrék elkészítéséhez (Ivanyos, Szilágyi, Kubát), hiszen azokból jól látszik Sáfrány kiváló rajzkézsége. Mintha azoknak üzenne akik szerint azért bocsátkoznak egyes művészek absztrakcióba, mert nem is tudnak rajzolni: tessék, az absztrahálás nem jelenti a szerző rajztudásának hiányát!. Azon felül, Sáfrány sem, mint a későbbiekben sem soha, nem maradt adós: B. Szabó György szövegének második részében, az ő karikatúrája jelent meg Szrtikó a hölgyet nem látja címen, (4. kép. Sáfrány Imre: Sztrikó a hölgyet nem látja. Magyar Szó, 1952.VIII.10.). A Nap és a hölgy felé föltekintő Sáfrány és Sztrikó lehajtott feje között a magasan álló hölgy, a művészetet jelképezi. A szöveg a következő: Sztrikó, Sáfrányhoz fordulva „Öregem bo-bo-bocsás meg! Remélem nem haragszol a karikatúrámért?!, Sáfrány, a hölgyhöz: Mit csináljak vele? Hölgy: Hagyjuk játszadozni!”.

B. Szabó írásának második része megjelenésekor, a lap egy következő oldalán olvashatjuk Petrik Pállal, a „legifjabb akadémiai festőnkkel, a címfestőből lett művésszel” készített interjút is. Válaszából kiderül kinek az oldalán áll. Mint közismerten szerény, visszahúzódó, de festeni, rajzolni imádó egyéniség a kiállítással kapcsolatos kérdésére ezt válaszolja: „Nívós kiállításank tartom. Egyik nagy erénye a változatos anyag. Nem értek egyet azokkal, akik értetlenül állnak a próbálkozások és keresések előtt.”

Mindezen által összegzésképpen elmondhatjuk azt, amit irodalomtörténészeink már megállapítottak B. Szabó György irodalmi munkásságával kapcsolatban: kivételes szerepe volt művészettörténetünk egy szakaszában. Írásai, tanulmányai, képzőművészeti alkotási, kiállitásrendező tevékenysége elősegítette az itthoni képzőművészeti élet kibontakozását, alakulását, másrészt, nála játszódott le képzőművészetünk és képzőművészet-politikai elképzeléseink eltávolodása a negyvenes években uralkodó, dogmatikusan értelmezet szocialista realista szemlélettől, s közeledett a művészetnek korszerűbb felfogásához.⁴⁰ Ebben voltak méltó társai a bírálóbizottság többi tagjai: Ács József, aki ugyanazon évben Zentán megszervezi Jugoszlávia első háború utáni, folyamatost, és szabadelvűségéről híres festőtelepét (ezért, a zentai művésztelep is az idén ünnepli fennállásának ötvenedik évét), valamint a szerb nemzetiségű, de magyarul kiválóan beszélő Párizst megjárt Milan Konjivić, aki a jugoszláv, illetve a vajdasági kortárs képzőművészet avantgárdjának számított. Ő, és természetesen Herceg János író voltak azok, akik itt nem állítottak ki. Hangya András pedig, aki habár fiatalon, de már a kortársak nagy elismerését vívta ki, és aki Petar Dobrovics, a Pécsről Belgrádba optált fauvista festő tanítványaként maga is hintette a szabadelvű festészet porát azon a szabadkai esti figurális rajztanfolyamon, amely megalapozta a város, illetve Vajdaság akkori legfiatalabb művésznemzedékének szemléletét (a tanfolyam hallgatói közül itt is kiállítottak: Almási Gábor, Sáfrány Imre, Vinkler Imre).

Hasonló kiállításra, illetve kiállításokra majd csak a '90-es években kerül sor. A délszláv háború hányadtatásaiban a nemzeti identitás vállalásával, szinte minden évben egy-egy (néha több is). Ezek viszont, már egy másik tanulmány tárgyát képezik.