Boško Krstić

Dévavári Zoltán

(1928 október 22.–2007. március 31.)

Könnyű volt, amíg Dévavári Zoltán másokról írt – s most, mikor róla kell írni, igen nehéz. Az újságíró, szerkesztő és önálló irodalmi enciklopédia – Dévavári teljes valójában eggyé vált a könyvekkel, és bennük él mindaddig, míg könyvek lesznek a világon, vagy legalább azok emléke. Nagy szenvedésben élte át a XX. század nagy részét – a törlések és feledések korát, mert hiszen ő maga az írás és az emlékezet embere volt. Mintha a történelem minden pillanata, melyet megélt, felsebezte volna, s mintha folyamatosan el akarta volna tántorítani küldetésétől, melynek életét szentelte – az írástól és a feledés ellen folytatott küzdelemtől.

Talán éppen abban az időben született, mikor a kőfaragók a palicsi emlékkútról vésővel törölték a nagy szabadkai és európai költő, Kosztolányi Dezső Palicsnak szentelt sorait. Mintha a sors és az igazságszolgáltatás úgy intézték volna, hogy ezekben a napokban megszülssen éppen ő, Dévavári Zoltán, aki egész életét annak szenteli majd, hogy folyóiratok és könyvek százával felfedje a kitörölt szavakat és az igazságot Kosztolányiról, Csáthról és mindazokról, kiket e vidéken a változó idők, határok és országok viharában folyton az eltörlés és feledés fenyegetett. Kosztolányi válogatott költeményeit szerb nyelven Lazar Merković fordításában csak 1986-ban adtuk ki, elsőként az országban, az Életjel és a Subotičke novine közös gondozásában.

Dévavárival többnyire a könyvekben találkoztam. Neki a könyvek terén és idején kívül más tere és ideje nem volt. Nem álltunk közel egymáshoz: ő egy másik és másfajta generációhoz tartozott. S ma, a végső búcsú perceiben mégis hatalmukban kerítenek az érzelmek. A Rukovet folyóirat egyik számában megjelentettem egy 1939-ből származó fényképet, az akkori Mária Királynő Általános Iskola 4. osztályos diákjairól, a zsinagóga udvarában, amelyen lent, az első sorban, balról a harmadikként, keresztbe font karral és lábbal ül a kis Dévavári Zoltán, szemét a fényképészre szegezve, az előtte álló időkbe révedő tekintettel.

Húsz évvel később, ugyanezen a helyen készült fénykép az én negyedik osztályomról is, a gyakorlóiskolából. Mint húsz évvel korábban a kis Dévavári, én is a fényképészre nézek, és talán a saját jövőmbe révedek. Talán ezek az annyira hasonló fényképek teszik, hogy jobban megértem Dévavári Zoltán sorsát. Mert talán minden ember az előtte álló időbe tekint. S maga dönti el, milyen lesz majd ebben az időben. Dévavári döntött a saját nevében.

Dévavári Zoltánnak köszönve élvezhetjük e város kultúrájának nagy részét és civilizációs értékeit, melyet hatalmas és komoly életművében ismertetett. Ma, amikor végső búcsút veszünk tőle, emlékezzünk arra, hogy a remény mindig erősebb a reménytelenségtől.

Reméljük, a jövőben lesz majd egy Dévavári, aki Dévavári Zoltánról, az emberről és íróról feltárja mindazt, amit talán ma még nem tudunk.

Béke poraira.